Kérdés
Isten miért hagyott jóvá olyan szörnyű és erőszakos tetteket az ószövetségi időkben?
Válasz
A kereszténységet már jó ideje éles támadások érik annak ténye miatt, hogy az ószövetségi időkben Isten egész nemzetek elpusztítására adott parancsolatot. Az, hogy az ószövetségi iratokban közölt valós események nem éppen szűkölködnek erőszakos történésekben, minden vita felett áll. A mai kérdésünk mentén tehát sokkal inkább arra keressük a választ, hogy az ószövetségi iratok vásznára vitt erőszak vajon elnézhető-, vagy akár még jogos is lehet Isten tökéletességének szemszögéből. Az evolúciós biológus Richard Dawkins Az isteni téveszme című könyvében Istent "bosszúéhes vérszomjas etnikai tisztogató"-nak titulálja. Christopher Hitchens brit-amerikai újságíró pedig azt panaszolja, hogy az Ószövetség mintegy szavatolja az agressziót sőt, felhatalmazást ad a "válogatás és nyakló nélküli erőszak"-ra. A kereszténység más kritikusai hasonló vádakkal hozakodnak elő, mikor Jahvét legszívesebben "emberiség ellenes bűntettek" miatt idéznék bíróság elé.
Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a csengő-pengő kritika valóban jogos-e? Az Ószövetség Istene tényleg egy ilyen "erkölcsi szörnyszülött" volna, Aki önkényesen osztogat parancsot ártatlan férfiak, nők és gyermekek kiirtására? Netalán az amálekiták és kánaániták bűneire adott válasza valamiféle mélysötét gondolatok által vezérelt "etnikai tisztogatásként" értelmezendő? Vagy esetleg mégis lehetséges, hogy Istennek elegendő morális indíttatása volt arra, hogy ezen nemzetek teljes eltörlését parancsba adja?
A kánaánita kultúra felületes ismerete is az abban gyökerező erkölcsi gonoszságról tanúskodik. A kánaániták agresszív, brutális és perverz vallásos rituáléi és szokásai között az incesztust, az állatokkal való fajtalankodást, és a gyermekáldozatot is megtaláljuk. A deviáns szexuális perverziók kiélése nem csak napirenden volt, hanem a normalitás részét képezte. A kánaániták tettei annyira visszataszítóak voltak, hogy Isten csak ezen szavakkal illette azokat: "És fertőzötté lett az a föld, de meglátogatom azon az ő gonoszságát, mert kiokádja az a föld az ő lakosait" (3.Mózes 18:25). Észbe kell vegyük, hogy az Isten által elrendelt pusztítás nem is első sorban a kánaánita lakosság ellen irányult, hanem annak gyújtópontjában a kánaánita vallás állt (5.Mózes 7:3-5, 12:2-3). Ez azzal magyarázható, hogy a fent említett tettek mindig rituális-, azaz vallásos köntösben tűntek fel. Az ítélet tehát minden etnikai színezettől mentes volt. Egyes kánaánitáknak, így a jerikóbeli Ráhábnak és családjának, megadatott a felismerés, mely szerint az Úrhoz való igaz megtérést mindig az Ő túláradó kegyelme kíséri (Józsué 2. fejezet). Isten akarata szüntelenül és változatlanul az, hogy a bűnös ember megtérjen halálra vezető utairól, hogy balga teremtménye el ne vesszen menthetetlenül, hanem az Ő kegyelme által örökké éljen (Ezékiel 18:31-32, 33:11).
Azon túl, hogy Isten a Kánaán földjének megtisztításával a rajta élő nemzetek bűneit számolta fel, egyidejűleg egy olyan szellemi és történelmi kontextust is létrehozott, amelyben később a Messiás a világ színpadára léphetett. Isten felkentje már nem csupán Izráel fiainak hozta el a megváltást, hanem a világ minden egyes népének, így Izráel ellenségeinek, azaz minden kánaánita népnek is (Zsoltárok 87:4-6, Márk 7:25-30).
Azt is érdemes emlékeinkbe idézzük, hogy Isten több mint elegendő időt adott Kánaán népeinek arra, hogy megtérjenek gonosz utaikról, hiszen több mint 400 éven keresztül hosszútűrően elnézete bűneiket, szelíden hívta és hívogatta őket. A Zsidókhoz írt levélből fény derül arra is, hogy a kánaániták "engedetlenek" voltak, vagyis a Szent Lélek világosan utal arra a szellemi keménynyakúságra, mely olyannyira jellemezte őket (Zsidókhoz 11:31). A kánaániták nagyon is tudatában voltak Isten valós hatalmának, tudták és tapasztalták, hogy Ő nagyobb, mint az általuk tisztelt ún. istenek (Józsué 2:10-11; 9:9), és így dönthettek volna úgy, hogy bálványaik helyett Őhozzá folyamodnak segítségért, és az Ő szárnyai árnyékába térnek meg. Egy pár ritka eset kivételével azonban elmondható, hogy Isten elleni lázadásukat a legvégsőkig folytatták.
Ha odaadóan olvassuk a bibliai textust, akkor figyelmesek leszünk arra, hogy Isten előzetesen azt is parancsba adta az izraelitáknak, hogy fegyvertelen — vagy ahogyan ma mondanánk, civil — lakosságra nem támadhatnak rá. Bár a kánaánita nők nyilván nem fogtak fegyvert, az ő hadviselésük más természetű volt, ugyanis számos alkalommal hagyták magukat isteneik által arra használni, hogy az izraelita férfiak szívét az egy igaz Isten tiszteletétől — csáberejük bevetésével — néma, süket és béna bálványaikhoz térítsék. Így tehát ők sem tekinthetők a szellemi kardoskodásban járatlannak, mint ahogyan ezen fondorlatos és fonák törekvéseikről többek között Mózes negyedik könyvének 25. fejezete is megemlékezik (4.Mózes 25:1-3). Az a kérdés azonban, hogy a gyerekek elpusztítását miért adja parancsba Isten, továbbra is nehezen megválaszolható. A Szentírás világos tanítása szerint minden ember — így az emberi fogalmaink szerint legártatlanabb csecsemő is — bűnös, hiszen örökli Ádám és Éva bűnét. A "bűnben fogant" kifejezés, azonban messze nem a gyermeknemzés és foganás módjára- (hiszen a házasság megtartó keretein belül áldott a testi egyesülés), hanem pontosan az eredendő bűn örökletes természetére értendő (Zsoltárok 51:7; 58:3). Ez persze azt is jelenti, hogy minden ember Ádám bűnének részese, és ezért annak következményeit (romlandóság alá rekesztett fizikai test és végül a testi halál) is viseli. A csecsemők tehát éppúgy a bűn átkának részesei, mint felnőtt szüleik.
Nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy Isten egész teremtése felett szuverén uralkodó. Az Ő kezét ember fia vagy más teremtett lény meg nem tartóztathatja, senki sem kérheti tőle számon, hogy mit miért tesz. Egyedül Isten lehelheti megelevenítő Szellemét az élettelen anyagba, így egyedül Ő dönti el azt is, hogy mikor veszi vissza azt. Ő határozza meg, hogy Szelleme meddig marad a testben, a halál fölött is Ő a végső Úr. Az, hogy az ember Isten képére teremtetett még messze nem jelenti azt, hogy ugyanolyan felhatalmazással és jogokkal bír, mint Teremtője. Míg az ember, egy pár szélsőséges esettől eltekintve (arányos önvédelem-, és az abból levezetett háborús cselekedet, továbbá halálbüntetés) nem jogosult embertársa életének kioltására, addig Isten bármikor visszaveheti a testet megelevenítő Szellemét, ami mindvégig az Övé volt. Minden ember intuitíve érzi ezt az ember és az Isten közötti különbséget, ezért is honosodhatott meg számos nyelvben az a szállóige, hogy valaki "Istent játszik". Ezt akkor szokás mondani, mikor valaki felfuvalkodottságában fittyet hány a fenti alapelvre. Isten persze arra nézve sem áll semmilyen külső kényszer alatt, hogy az Ő tervével ellentétben akárcsak egy nappal is meghosszabbítsa vagy éppen megrövidítse egy adott személy életét. Születésünk és halálunk napja-, de a halálunk módja is, teljesen és kizárólag az Ő kezében van.
Mai témánk kapcsán emberi értelmünk szerint talán úgy is érvelhetnénk, hogy igencsak gonosz dolog volna, hogyha Isten minden kánaánita nő és férfi életét elvenné, gyermekeiket pedig sorsukra hagyná. Szüleik oltalma és táplálása hiányában a csecsemők és a kisgyermekek minden bizonnyal hosszadalmas és fájdalmas éhhalál áldozataivá váltak volna. Könnyen belátható, hogy a magukra hagyott picinyek túlélésének százalékos esélye a bolygónk minden táján, így az ókori Közel-Kelet emberpróbáló vidékein is, erősen a nulla felé tendál.
Végül pedig arra is ki kell térjünk, hogy a kánaánita gyermekek ugyanabban a velejéig romlott vallási rendszerben nőttek volna fel, mint szüleik, és a szüleik szülei. Isten felelőssége tehát nem csak a kisgyermekek megöletése kapcsán merül fel, hanem azok utódai kapcsán is: az utódok utódai ugyanis joggal kérdezhették volna Istent, hogy miért nem avatkozott közbe abba a folyamatba, ami a bukott angyali lények fertelmes rituálékon való tisztelete által legvégül lelkük-, és nem csupán testük halálához vezetett. Sok száz éves hosszútűrés és a számos vétket elfedező elnéző szeretet után eljött tehát egyszer a nap, mikor a bálványimádás és a perverziók csúfos vége utolérte mindazokat, akik azokban gyönyörködtek. Izráel ebben az ügyben nem több, mint merő eszköz volt Isten kezében. Jó, ha azt is belátjuk, hogy az akkoriban még gyámoltalan kánaániták felnővén, szüleikhez hasonlóan, szintén esküdt ellenségeiket látták volna Izráel fiaiban. Ahhoz sem kell hozzá túl színes fantázia, hogy elképzeljük, hogy a felnövekedett kánaániták szüleik "igazságtalan"-, idegen kéz általi elvesztése miatt már csak dacból is visszavezették volna kultúrájukat a démonok vallásos tiszteletéhez, amivel az egész elhajlás újra kezdetét vette volna.
Mindezen szempontok mérlegelése mellett érdemes az elveszett csecsemők örök lelki állapotára is néhány gondolatot szánnunk. Biztos bibliai alapokon nyugvó hitünk szerint ugyanis a szabad akaratukat még használni képtelen emberi lények erkölcsileg nem vonhatók felelősségre tetteikért, így nem lepődnénk meg nagyon, ha minden valaha meghalt gyermek (és nem csekély számú szellemi fogyatékos ember) egyenesen a mennybe jutna. Ennek tekintetében biztosan állítható, hogy a haláluk bekövetkeztekor szellemi felnőtt kort meg nem ért gyermekek, így a kánaánita gyermekek is, messze jobb helyre kerültek, mintha a sóhajtól és könnytől terhes földi életen keresztülmentek volna, netalán ha a bűn posványába olyan mélyre süllyedtek volna, mint kánaánita eleik.
Semmi kétség, hogy nem egyszerű magyarázatot találni arra, hogy az ószövetségi időkben Isten miért adott parancsba ilyen mértékű erőszakot. Nem szabad azonban szem elől veszítenünk, hogy Isten nem korlátolt emberi nézőpontunkból-, hanem az örökkévalóság szemszögéből szemléli a világot annak minden történésével együtt. Isten utainak és gondolatainak magassága sem minőségileg-, sem pedig mennyiségileg nem mérhető emberi értelmünk véges lapályához (Ézsaiás 55:8-9). Pál apostol Szent Lélek-lehelte szavai is arra okítanak minket, hogy Isten minden az Őt szívből kereső embert végtelen és elmúlhatatlan kegyelmével veszi körül, minden Neki nyakasan ellenszegülőt azonban — a legjobb reménnyel teljes türelem napjainak beteltével — végleg elveszíti (Rómabeliekhez 11:22). A szeretet nem létezhet igazság nélkül, így Isten háromszor szent jelleme nem hagyhatja a bűnt (az Isten és embertársaink felé való szeretet hiányát) következmények nélkül. A kánaánita népek pusztulása igen kijózanító tisztasággal emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy míg Istenünk mindenkinek felajánlja kegyelem által erős megtartó baráti jobbját, addig az engedetlenektől — földi pályájuk zárultával — nem tartja vissza örökre búsuló tüzes haragját sem. Istenünk szentsége semmilyen teremtmény által nem csúfoltatik meg.
English
Isten miért hagyott jóvá olyan szörnyű és erőszakos tetteket az ószövetségi időkben?
