Kérdés
Hogyan élheti túl a gyülekezet, és hogyan épülhet fel abból, ha a lelkipásztor elhagyja?
Válasz
Semmi kétség, hogy egy gyülekezet életében igen felkavaró időszak lehet, ha a lelkipásztor elhagyja azt, különösen ha a szakítás nehéz körülmények között megy végbe. Mikor a pásztor hosszú és hű szolgálat után vonul nyugdíjba, vagy egyszerűen - Isten vezetését követve - egy másik gyülekezet táplálását vállalja fel, akkor azzal, úgymond, “csak” egyfajta keserédes fájdalmat hagy maga után. Ekkor a gyülekezet kisebb megemlékezést tarthat számára, melynek keretében átadhatják mementóként szánt apró figyelmességeiket, ajándékaikat, az együtt megéltekre visszatekintve megköszönhetik szolgálatát, és örülhetnek vele azon lehetőségeken, melyeket Isten a jövőbeli szolgálati területén (és személyes életében) megnyit majd előtte. Őt és családját a gyülekezet továbbra is szívén-, és imáiban hordozhatja.
Mi van azonban olyan esetekben, mikor a pásztor nem éppen ideális körülmények között távozik? Mi van akkor, ha azért menesztik, mert erkölcsi bukások egész sorozata terheli szellemi egyenlegét, mi van, ha a gyülekezet nem elégedett vezetésével (legyen véleményüknek alapja, vagy sem), vagy mi van akkor, ha a gyülekezet “szétszakad”? Vajon képesek lesznek a megmaradt egyháztagok a szellemi épület falán keletkezett repedéseket betapasztani, képesek lesznek megőrizni a gyülekezet szuverenitását a jelenben, és lesz erejük együtt rálépni a bizonytalannak tűnő jövő útjára?
Ezen kérdések megválaszolása előtt a leglényegesebb azt helyesen megértenünk, hogy valójában kihez is tartozik igazából a gyülekezet/egyház? A gyülekezet sem a lelkipásztor-, sem pedig a vezetőség tulajdona, de még nem is magáé a gyülekezeté! A gyülekezet egyedül az Úr Jézus Krisztushoz tartozik, Ő a gyülekezet feje. A gyülekezet magyar szavunk görög eredetije szó szerint azt jelenti, “a kihívottak csoportja”. A világból kihívott emberek tehát egy testként gyűlnek össze, hogy Arra tekintsenek, Aki maga a Fő. Ők nap nap után arra kötelezik el magunkat, hogy az Ő irányítását kövessék mindenben, amit tesznek, hogy a vizslató világnak így mind pontosabb képet festhessenek Arról, Aki egyre inkább saját képére változtatja el őket. A gyülekezet Jézus Krisztus teste. Ő az önnön vérén váltotta meg-, azaz vette meg az egyházat: Ő életét adta a testéért, hogy a teste immáron Neki élhessen. Mindaddig, míg a vezetőség nem elkötelezetten közvetíti a Biblia minden igazságát, valamint addig, míg a gyülekezet nem képes bevenni a kemény szellemi eledelt, a lelkipásztor nem könyvelhet el sikereket. A lelkipásztor nehéz körülmények közötti elvesztésének átvészelésében tehát az első lépés a vezetőség újraszervezése, és a hitelvek új beágyazása kell legyen. Szinte magától értetődő az is, hogy a gyülekezet iránti elkötelezettségük tekintetében teljes egyetértés kell uralkodjon a vezetőség soraiban. Ez mind a helyi gyülekezetre, mind pedig az összes emberi felekezetet messze felülívelő, természetfeletti egyházra (Jézus teste) egyaránt igaz. Az egyházainkban tapasztalható legtöbb széthúzás ugyanis éppen ezek-, vagyis a Jézusnak, és testének odaszánt szív-, és a tanításbeli egyetértés hiányára vezethető vissza. Szomorú tény, hogy sok pásztor pontosan ezen okokból látja jobbnak, ha távozik. Mielőtt tehát elkezdenének fejvesztve új pásztort keresni, a gyülekezet vezetőségének tagjai mindenekelőtt Jézus Krisztusnak kell újraszenteljék szívüket, és vallást kell tegyenek arról, hogy az Ő személyének és Igéjének követésére szánják oda magukat.
A vezetőség Isten mindenek feletti szuverén hatalmának mélységét és magasságát is meg kell értse (és annak alá kell vesse magát), különösen a pásztor távozásának idején. Vezessen tehát bármilyen események láncolata is a sajnálatos történtekhez, sosem feledhetik, hogy Istent mindez nem lepte meg! Vagy Ő indította a pásztort erre a lépésre, vagy Ő engedte, hogy emberi szolgája megtegye ezt a lépést. Bárhogy is legyen, az Ő akarata teljesült: vagy a közvetlen-, vagy a megengedett akarata. A lényeg, hogy nekünk ekkor is az Ő igéreteinek kimeríthetetlen tárházából kell táplálkoznunk, Ő pedig szavát adta, hogy az Istent szeretőknek, minden, de minden javukra válik (Rómabeliekhez 8:28). A gyülekezet tehát a legsötétebb óráján is vigaszt lel annak valósságában, hogy olyan szuverén Isten vezeti őket, Aki gyülekezeti életük és szolgálatuk legkisebb rezdüléseiben is érintett – nem kevésbé a gyülekezet minden egyes tagjának életében, így a lelkipásztoréban is. Isten egyháza feletti szuverén irányításába vetett, Kőszikla alapon nyugvó bizalom arra indítja majd a tagokat, hogy Pál apostollal egyetemben ezt mondják: “Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk” (2.Korinthusbeliekhez 2:14).
Mindezen túl a pásztor távozása kínálkozó alkalom arra, hogy a gyülekezet (emberi) számadást tartson, vagyis hogy kiértékelje, és adott esetben újra meghatározza munkássága célját és küldetését. Az “újra meghatározás” persze nem azt jelenti, hogy a világos bibliai alapelveket kellene halandóknak “újraértelmezni”: a Szentírás félreérthetetlenül hív (f)el minket Isten Igéjének tanítására és hirdetésére, Isten tiszteletére és magasztalására, és az evangélium megváltó örömhírének minden népekkel való megismertetésére (így a szomszédunkkal is). Azt már azonban érdemes, sőt, sokszor szükséges újratervezzük, hogy ezen közös céljainkat pontosan hogyan érhetjük el, valamint a vezetőségnek-, így a pásztornak is, milyen hozzáállása kell legyen. Ha gyülekezetünk például a missziót viseli kiemelten szívén, akkor ugye nem éppen hátrány, ha a pásztor is erre helyezi a hangsúlyt. Ha a gyülekezet arra érez erős elhívást, hogy az árvák, az özvegyek, és a jövevények felé szolgáljon (több, mint száz egybecsengő igehely tanúsága szerint ezen legkisebbek legkisebbjeit Isten ugyanis különösen szívén viseli – a fordító megjegyzése), akkor a pásztornak is valósággal égnie kell ezen szolgálatokért. Gyülekezetek szétszakadására rendre akkor kerül sor, mikor a pásztor és a vezetőség az elhívást illetően egymástól eltérő véleményen vannak. A széthúzás keserű gyökereit azonban már a kezdeteknél ki lehet gyomlálni, amennyiben jól átgondoljuk-, majd világosan deklaráljuk, hogy milyen szerepet szánunk gyülekezetünknek közvetlen lakókörnyezetünkben és a szélesebb világban.
Végső soron pedig az is igen fontos, hogy még mielőtt megkísérelnénk a pásztori pozíció új betöltését, a vezetőség tárgyilagosan megvizsgálja, hogy a pásztor miért ment el. Ha az idő előtti elválásához vezető problémák még mindig jelen vannak, akkor e fájdalmas tapasztalat újraélése majdnemhogy elkerülhetetlen. Ha például a gyülekezetben lévő, világra nem került-, és (így) nem is kezelt bűnök okozták a gondot, akkor azokat előbb ki kell seperni, mielőtt újabb férfit hívnánk a gyülekezet élére. Pál apostol azon korinthusbeli gyülekezet különösen nyakas és igen sok taszító bűnnel kacsintgató tagjait is pásztorolta, mely a folyamatos konfliktus és megosztottság melegágya volt. Ők ugyanis önzőek, rendetlenek, és minden világi kívánsággal telve voltak, így az Úr asztalának fehér szövetét bűn mocskolta. Nem volt ritka, hogy csúnyán veszekedtek egymással, sőt, még világi bíróságok elé is rángatták egymást, mint ahogy az is megesett, hogy szexuális téren is visszaéltek egymás testével, és mindezzel még büszkélkedtek is. Egy olyan gyülekezetbe új pásztort hívni, melynek tagjai ilyen és hasonló dolgokat tesznek, finoman szólva sem fair, ugyanakkor ezzel tág kaput nyitunk a következő fájdalmas pásztori “felmondás” előtt. A gyülekezet vezetőségének feladata, hogy a Máté 18. fejezetében elénk tárt gyülekezeti fegyelmezést a gyakorlatba is átültesse. Erre legjobb esetben még az új pásztor megérkezése előtt, vagy közvetlenül az után sort kell keríteni, őt pedig természetesen informálni kell az eljövetelét megelőző eseményekről, hogy képes legyen felelős döntést hozni.
English
Hogyan élheti túl a gyülekezet, és hogyan épülhet fel abból, ha a lelkipásztor elhagyja?
