Kérdés
Mit tanít a Biblia a pre-evangelizációról?
Válasz
A pre-evangelizáció különböző emberek számára más és mást jelent. Egyesek úgy vélik, hogy például az, ahogyan Pál a Mars-hegyi filozófusok felé fordult, teljesen kimeríti a pre-evangelizáció fogalmát. Az apostol ugyanis azt vette alapul, amit hallgatósága már tudott az egy “Ismeretlen Istenről”, majd ebből kiindulva egy olyan személyesen megismerhető, személyes Isten létezése mellett érvelt (Apostolok Cselekedetei 17:22-34), Aki teremtményeitől is elvárja az igazságosságot. Ez a fajta elő-evangelizáció azt tűzi ki céljául, hogy abba az állapotba, élethelyzetbe közeledjen az emberekhez, amelyben ők (épp) vannak. Vannak mások, akik az pre-evangelizációt egyfajta “baráti evangelizálásnak” tekintik, melynek során a hívő előbb baráti kapcsolatot alakít ki egy nem hívő embertársával, majd a szívbéli kedvesség cselekedeteivel, valamint keresztény hite gyakorlati megélése által az evangélium igazsága még azelőtt kirajzolódik nem-hívő előtt, hogy azt szavak révén osztanák meg vele. Mások úgy tekintenek a pre-evangelizációra, mint egy átfogó apologetikai felkészülésre, melyben még azelőtt jó elmerülni, mielőtt megkísérelnék megosztani az evangéliumot másokkal.
Bár nem feltételezhetjük, hogy a ma élő minden ember hallott már Krisztusról, azt mégis érdemes megértenünk, hogy a Rómabeliekhez írt levél 1:19-20 igerésze afelől biztosít minket, hogy Isten úgy teremtett meg minket, embereket, hogy tudomásunk van Őróla. Ő minden valaha született embernek kijelentette-, és ki is jelenti magát. Isten megismerése a teremtés és “...az ő örökké való hatalma és istensége...” szemlélése által is végbemegy, ahogy azt Pál apostol a Rómabeliekhez írt levél e szakaszában rögzíti. Isten úgy teremtett meg minket, hogy jogosan egyikünk sem állíthatja, hogy neki aztán fogalma sem volt az Ő létezéséről. Más szavakkal: “menthetetlenek” vagyunk, azaz kimagyarázásnak-, mentegetőzésnek helye nincs. Ez az Istenről való belső ismeret aztán arra készteti az embert, hogy keresse Őt. Afelől pedig biztosak lehetünk, hogy ha szívből keressük Őt, akkor Ő hagyja magát megtalálni, mert Ő “bizony nincs messze egyikőnktől sem” (Apostolok Cselekedetei 17:24-28).
A bennünk lévő “Isten-alakú űr” jelenlétének a (f)elismerése Isten keresésére, Isten megtalálására és az Ő felmagasztalására késztet minket. Csak így nyerhetjük el az örök életet, így lehet osztályrészünk az igaz elégedettség, csak így lelhetünk békét, nyugalmat és örömöt lelkünknek. Ehelyett sokan azonban sajnos a teremtett dolgokat kezdik imádni (korunkban ez a teremtett dolog tipikusan mi magunk vagyunk – a fordító megjegyzése), nem pedig a Teremtőt (Rómabeliekhez 1:21-23). Ők Isten iránti igényüket bármivel, és minden mással igyekeznek helyettesíteni. Jézus azzal bízta meg minden múltbéli, jelenvaló, és jövőbeli tanítványát, hogy menjenek ki a világba, és hirdessék az evangéliumot, a teljes emberiségért tett önkéntes keresztáldozatának jó hírét. Azért adta nekünk ezt a parancsot, mert bár Isten ugyan mindannyiunkat az Ő megismerésének képességével teremtett meg, mégis még mindig sokan vannak azok, akik elutasítják és megvetik Őt. Krisztus személyes megváltónkként való elfogadása azt jelenti, hogy előbb fel-, majd el kell ismernünk annak tényét, hogy bűnösök vagyunk, akiknek egyszerűen szükségük van megváltásra. Bűneink megvallása tehát azt jelenti, hogy elengedjük a büszkeségünket, alázatosan meghajtjuk magunkat Isten előtt, és az Ő szabadítását kérjük. Sajnos azonban túl sok az olyan ember, aki még az Igazság üzenetének újra és újra történő meghall(gat)ása után sem hajlandó erre a lépésre.
Ahhoz, hogy embertársainkat hatékonyan elérhessük az evangélium jó hírével, Krisztus követőinek nem feltétlenül kell házról házra-, vagy ajtóról ajtóra járva evangelizálniuk, bár sok esetben ez is hatékony eszköz lehet. Sokkal szebb volna, ha olyan örömben, reménységgel telve és békességben élnénk meg üdvösségünket, hogy azok az emberek, akikkel naponta kapcsolatba kerülünk, nem tudnák nem észrevenni Krisztust az életünkben. Ahogy az 1.Péter 3:15 is mondja: “Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel”. Mi, Jézus Krisztus követői valóban “...választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép...” vagyunk, hogy hirdessük “...Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el...” minket (1.Péter 2:9).
Felelősséggel tartozunk azért, hogy megosszuk Jézus Krisztus evangéliumának fényét azokkal az emberekkel, akiket napi szinten el tudunk érni, úgy mint szomszédainkkal, munkatársainkkal, és mindenkivel, akivel kapcsolatba kerülünk. Nincsen annak körülményeiben semmi véletlen, ahogyan nap mint nap találkozunk az emberekkel: ezek rendre Isten által biztosított lehetőségek arra, hogy “úgy fényljék” a mi világosságunk “az emberek előtt”, “hogy…dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:16).
Ahhoz, hogy kapcsolatot alakítsunk ki a köreinkbe tartozó emberekkel, előbb persze meg kell ismernünk őket, és őszinte érdeklődést kell tanúsítanunk irántuk. Az olyan beszélgetések, melyek során kérdéseket teszünk fel, hogy többet tudjunk meg róluk, majd aktívan meghallgatjuk őket, és további kérdéseket teszünk fel, kiváló módja a kapcsolat kialakításának. Amint aztán megismerjük őket, lassan olyan személyesebb kérdéseket is feltehetünk nekik, mint például: “Hiszel Istenben?” vagy “Miben hiszel az életben, és mibe veted hited?”. Ezek nagyban segíthetnek abban, hogy megállapítsuk, mit tartanak a legfontosabbnak az életben, valamint annak az alapjait is segíthet lefektetni, hogy hogyan osszuk meg velük az örömhírt.
Ebben az életben mindenki átmegy bizonyos megpróbáltatásokon és megél bizonyos szenvedéseket. Mikor a körülöttünk élő embereknek sikerül bemutatni, hogy a mi hitünk és reménységünk nehézségek idején is Krisztusban nyugszik, akkor ezáltal segíthetünk nekik felismerni, hogy nekik is szükségük van Őrá. Semmi sem beszél érthetőbben és hangosabban a körülöttünk élőkhöz, mint ha a zűrzavar közepette is Isten természetfeletti békéjének bizonyossága hatja át életünket.
Mindenekelőtt fontos az, hogy mikor mindennapi beszélgetéseket folytatunk a környezetünkben élő emberekkel, mind a személyes bizonyságtétel lehetőségével-, mind pedig Isten Igéjével tudatosan úgy éljünk, mint a szellemi eszköztárunkban lévő hatékony eszközökkel. Mikor megosztjuk valakivel hogyan jutottunk el a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra, és a Szentírás igéit használjuk ennek alátámasztására, az megnyitja Isten ereje előtt az utat, hogy Ő hassa át bizonyságtételünk. A Szent Lélek “...nyilvánvaló módon be fogja bizonyítani az egész világnak, és minden embernek, hogy mi a vétek, mi az igazságosság, és mi az ítélet” (János 16:8 - EFO 2012), nem pedig a mi szavainkon múlik ez, mint tudjuk.
Bár a kapcsolatok kialakítása, valamint annak lehetőségének aktív és folytonos keresése, hogy megosszuk Krisztust azokkal, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerülünk, talán nem tűnik kiforrott stratégiának, végtére azonban mégis kiderül majd, hogy a mai világ evangelizálásának ez az egyik leghatékonyabb eszköze. Mikor ilyen módon osztjuk meg Krisztust másokkal, abban talán az a legjobb, hogy mivel már kialakult egy kapcsolat az adott személy és köztünk, abba a helyzetbe kerülünk, hogy amint az illető hitre jut – Krisztus felszólításának engedelmeskedve – őt is az Ő tanítványává tegyük. Tanítvánnyá válásunk lelki növekedésünk elengedhetetlen része, melynek során a hitünk szilárd alapjára építhetünk (Aki maga az Úr Jézus), és azt az építményt úgy megerősíthetjük, hogy az az örökkévalóságban is megálljon.
English
Mit tanít a Biblia a pre-evangelizációról?
