Kérdés
Mit jelent a progresszív kinyilatkoztatás az üdvösség tekintetében?
Válasz
A progresszív kijelentés (kinyilatkoztatás) az a tan, amely szerint Isten különböző időszakokban különböző aspektusait jelentette ki az emberiségnek az akaratát és tervét illetően. Ezeket néhány teológus diszpenzációknak nevezi. A diszpenzacionalistáknál a diszpenzáció egy megkülönböztethető intézkedés (a dolgok elrendelése) Isten céljának megvalósításában. Habár a diszpenzacionalisták nem tudnak megegyezni a diszpenzációk (korszakok) számában, mindnyájan vallják, hogy Isten az adott korszakban csak bizonyos aspektusokat jelentett ki önmagáról és üdvtervéről.
Míg a diszpenzacionalisták hisznek a progresszív kinyilatkoztatásban, fontos megjegyeznünk, hogy nem mindenki diszpenzacionalista, aki hisz a progresszív kinyilatkoztatásban. Szinte minden bibliatudós elismeri, hogy Isten a Szentírás bizonyos igazságait nem jelentette ki korábbi generációknak. Ha valaki ma nem mutat be állatáldozatot, amikor Isten elé akar járulni, vagy ha a hét első napját tartja az imádat napjának, nem az utolsót, akkor nyilván tudatában van, hogy az ilyen gyakorlati és ismereti eltérések a történelem során folyamatosan nyertek kinyilatkoztatást és alkalmazást.
De súlyosabb kérdések is felvetődnek a progresszív kijelentés fogalmát illetően. Vegyük például az Egyház születését és összetételét, amelyről Pál azt mondja: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. Ha ugyan hallottatok az Isten kegyelme megbízásáról, amelyet nekem adott a ti javatokra, amikor kijelentésével ismertette meg velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én a Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által" (Efezus 3:1-6).
Pál szinte ugyanezt mondja a Római levélben is: „Akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint — ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, de most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten rendelkezése szerint a próféták írásai által tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére" (Róma 16:25-26).
A progresszív kijelentést illetően az egyik alapvető kérdés, amit fel szoktak vetni az, hogy miként alkalmazható az üdvösségre. Azok, akik Krisztus első adventje előtt éltek, más módon üdvözültek, mint azok, akik ma térnek meg? Az Újszövetség korában az embereknek a hitüket Jézus Krisztus elvégzett munkájába kell vetniük, és hinniük kell, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, és akkor üdvözülnek (Róma 10:9-10, ApCsel 16:31). De az Ószövetség szakértője, Allen Ross megjegyzi: „Igen valószínűtlen, hogy mindenki, aki az [Ószövetségben] hitt az üdvösségben, tudatosan Jézus Krisztus, Isten Fia halálának helyettes áldozatában hitt volna." John Feinberg hozzáteszi: „Az Ószövetség népe nem tudta, hogy Jézus lesz a Messiás, hogy meg fog halni, és hogy a halála lesz az üdvösségük alapja." Ha Ross-nak és Feinbergnek igaza van, akkor mit jelentett ki Isten azoknak, akik Krisztus előtt éltek, és miként üdvözültek az ószövetségi szentek? Mi változott, ha egyáltalán igen, az újszövetségi üdvtervben az ószövetségihez képest?
Progresszív kinyilatkoztatás – egy vagy két útja van az üdvösségnek?
Némelyek azzal vádaskodnak, hogy azok, akik a progresszív kijelentést vallják, két különböző módban hisznek: egyik Krisztus első eljövetele előtt volt érvényben, a másik a halála és feltámadása után. Ezt a vádat L. S. Chafer visszautasítja, és azt mondja: „Két módon lehetne üdvözülni? Erre a kérdésre azt tudjuk felelni, hogy az üdvösség, bármilyen jellegű is legyen, mindig Isten munkája az ember javára, és soha nem az ember munkája Isten érdekében... Ezért csakis egy módon lehet üdvözülni, éspedig Isten ereje által, amely Krisztus áldozata révén lett elérhetővé."
Ha ez igaz, akkor hogyan lehet az Ó- és Újszövetségben található, üdvösséggel kapcsolatos kinyilatkoztatásokat összeegyeztetni? Charles Ryrie így foglalja össze: „Az üdvösség alapja minden korban Krisztus halála; az üdvösség feltétele minden korban a hit; a hit tárgya minden korban Isten, de a hit tartalma korról korra változik." Más szóval, függetlenül attól, hogy a személy mikor élt, az üdvössége végső soron Krisztus munkájától és az Istenbe vetett hittől függ, de az ismeret, amellyel az illető Isten tervével kapcsolatban rendelkezett, az korról korra gyarapodott Isten progresszív kijelentése során.
Az ószövetségi szenteket illetően Norman Geisler így vélekedik: „Röviden, úgy tűnik, hogy az Ószövetségben az üdvösség feltétele (a szilárd meggyőződés tekintetében) az volt, hogy (1) hittek Isten egységében, (2) elismerték az ember bűnösségét, (3) elfogadták Isten elengedhetetlen kegyelmét, és talán (4) megértették, hogy jönni fog a Messiás."
A Szentírás alátámasztja Geilser állítását? Nézzük ezt az igeszakaszt a Lukács evangéliumában, amely az első három feltételt tartalmazza:
„Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lukács 18:10-14).
Erre az eseményre még Krisztus halála és feltámadása előtt került sor, tehát nyilvánvalóan az illető még nem ismeri az újszövetségi evangéliumot abban a formában, amelyben ma ismerjük. A vámszedő egyszerű felkiáltásából („Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek") látjuk, hogy (1) hitt Istenben, (2) elismerte bűnösségét, és (3) elfogadta a kegyelmet. Ekkor Jézus egy nagyon érdekes kijelentést tesz: Azt mondja, hogy ez az ember „megigazulva" ment haza. Pont ezt a kifejezést használta Pál azon újszövetségi szent helyzetének leírására, aki elhitte az evangélium üzenetét, és bizalmát Krisztusba vetette: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által" (Róma 5:1).
Lukács történetéből hiányzik Geisler listájának a negyedik pontja: az illető nem volt tudatában az eljövendő Messiásnak. Az újszövetségi szakaszok azonban arra engednek következtetni, hogy ez egy elterjedt tanítás lehetett. Például János feljegyzésében Jézusról és a samáriai asszonyról a kútnál az asszony azt mondja: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent" (János 4:25). Ahogy azonban Geisler is felismerte, az Ószövetségben a Messiásba vetett hit nem volt „abszolút" kitétel az üdvösségre.
Progresszív kinyilatkoztatás – további bizonyítékok a Szentírásban
A Szentírás gyors áttekintése során láthatjuk, hogy a következő ó- é újszövetségi igeversek egyaránt azt támasztják alá, hogy az Istenbe vetett hit volt mindig az üdvösség útja:
• „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt" (1Mózes 15:6)
• „De mindaz, a ki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül" (Jóel 2:32, Károli)
• „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el" (Zsidók 10:4).
• „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek" (Zsidók 11:1-2).
• „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik" (Zsidók 11:6).
A Szentírás világosan kifejezi, hogy az üdvösség kulcsa a hit minden ember számára az egész történelem során, de hogyan üdvözíthette Isten azokat, akik nem tudtak Krisztus helyettes áldozatáról? A válasz az, hogy Isten annak az ismeretnek az alapján üdvözítette őket, amellyel viszont rendelkeztek. A hitük előre tekintett valamire, amit nem láthattak, míg a mai hívők visszafele tekintenek valamire, amit láthatnak. A következő leírás jobban elmagyarázza ezt:
A Szentírás azt tanítja, hogy Isten mindig elég kijelentést adott az embereknek, hogy a hitüket gyakorolhassák. Most, amikor Krisztus munkája már befejeződött, a feltételek megváltoztak, a „tudatlanság" kora elmúlt:
• „Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon" (ApCsel 14:16)
• A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg" (ApCsel 17:30)
• „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte (szó szerint: büntetlenül hagyta)" (Róma 3:23-25)
Krisztus eljövetelét megelőzően az áldozati rendszerben Isten előrevetítte Jézus halálát, és érzékeltette a népével, hogy a bűn halálhoz vezet. A törvény célja az volt, hogy tanítóként szolgáljon, aki elvezeti az embereket arra a felismerésre, hogy bűnösök, és szükségük van Isten kegyelmére (Galata 3:24). De a törvény nem hatálytalanította a korábbi ábrahámi szövetséget, amely a hiten alapult. Az Ábrahámmal kötött szövetség az üdvösség útja ma is (Róma 4). De Ryrie fentebb azt állította, hogy a hitünk tartalmának részletei – a kijelentés mennyisége – az idők során gyarapodtak, és a mai ember jobban érti, mit vár el Isten tőle.
Progresszív kinyilatkoztatás – következtetés
Isten progresszív kinyilatkoztatását illetően Kálvin János azt írta: „Az irgalom szövetségének kiárasztásában az Úr ragaszkodott a fokozatos tervhez: ahogy az idő múlásával egyre jobban közeledett a teljes kinyilatkoztatás napja, úgy nőtt napról napra a manifesztálódás fényessége. Ennek megfelelően a kezdetben, amikor Ádám az első ígéretet kapta (1Mózes 3:15), halvány szikraként pislákolt. Aztán, ahogy egyre több mindennel kiegészült, a fény egyre erősödött, és egyre szélesebb körben terjesztette ragyogását. Végül, amikor a felhők szétfoszlottak, Krisztus, az igazságosság napja, teljesen bevilágította az egész földet" (Institutio 2.10.20).
A progresszív kinyilatkoztatás nem jelenti azt, hogy az Ószövetségben Isten népe ne kapott volna elég kijelentést vagy tisztánlátást. Azok, akik Krisztus előtt éltek, mondja Kálvin, nem nélkülözték „azt a tanítást, amely az üdvösség és örök élet reménységét hordozta, hanem… csak messziről szemlélték a homályos körvonalait mindannak, amit mi ma világosan látunk" (Institutio 2.7.16, 2.9.1; Galata kommentár 3:23).
A Szentírás világossá teszi, hogy Krisztus halálán és feltámadásán kívül semmi sem üdvözíthet. Az üdvösség alapja mindig is Krisztus kereszthalála volt, van és lesz, az üdvösség eszköze pedig az Istenbe vetett hit. Az egyén hitének tartalma viszont mindig annak a kijelentésnek a mennyiségétől függött, amennyit Isten jónak látott az adott korban megosztani.
English
Mit jelent a progresszív kinyilatkoztatás az üdvösség tekintetében?
