Kérdés
Mit értünk szekuláris vagy világi humanizmus alatt?
Válasz
A szekuláris humanizmus ideálja az, hogy az ember része legyen az örökké létező, önmagából előállt természetnek, és hogy abban elfoglalja helyét. Célja az emberi állapotunk orvoslása Isten segítsége nélkül. A szekuláris humanizmus a 18. századi felvilágosodásban gyökerezik, és a 19. század szabadgondolkodói irányzataiból nőtte ki magát. Egyes keresztények számára talán meglepetésként hat, hogy számos nézetük egybevág a szekuláris humanisták álláspontjával. Sok keresztény és világi humanista elkötelezett a ráció, a tudományos kutatások szabadsága, az állam és az egyház szétválasztása, az általános szabadság, és az általános erkölcsi eszmék mellett. Sok más pontban azonban véleményük eltér. A világi humanistái az igazságról kialakított elveiket és erkölcsüket a kritikus gondolkodásból-, sem mint a Szentírásból merítik. A keresztények az igaz és a hamis-, a jó és a rossz erkölcsi kategóriáinak megkülönböztetésénél kizárólag a Szentírásban közvetített bölcsességre hagyatkoznak. Míg a világi humanisták és keresztények egyaránt használják a tudományt és járulnak hozzá fejlesztéséhez, addig mindkét csoport teljesen máshogyan közelíti meg azt. A keresztények számára a tudomány egy puszta eszköz, amin keresztül más embereket szolgálhatnak Isten dicsőségére. A szekuláris humanisták anélkül állítják ugyanazon eszközöket az emberiség szolgálatába, hogy megemlékeznének Istenről. Mikor a világi humanisták az élet eredetét kutatják, akkor nem ismerik el, hogy a Isten a föld porából formálta az embert saját képére, mint ahogyan azt sem, hogy Isten az egész bolygót és rajta minden életet a semmiből teremtette meg. A világi humanisták számára a természet nem több, egy folyamatosan és körforgásszerűen megújuló erőnél, vagy erőforrásnál.
Egyes világi humanistákat lehet, hogy meglep annak ténye, hogy sok keresztény is osztozik velük a vallási szkepticizmusban, és hogy az oktatásban ők is elkötelezettek a kritikai gondolkodás kifejlesztése mellett. A nemes béreai gyülekezet példáját követve a keresztény humanisták is befogadják az erkölcsi tanítást, azonban kivétel nélkül mindent Isten Igéjének fényében vizsgálnak (Apostolok Cselekedetei 17:11). Nem fogadunk el gondolkodás nélkül minden elméletet és tudományos kinyilatkoztatást, hanem „minden gondolatot foglyul ejtvén Jézus Krisztusban" minden eszmét, elvet és kutatási eredményt Isten Igéjének abszolút mércéjével mérünk, hogy ezzel is engedelmeskedjünk Urunk Jézus Krisztus szavának (lásd 2. Korinthusbelikehez 10:5; 1.Timótheushoz 6:20). A keresztények felfogása szerint „a bölcsességnek és az ismeretnek minden kincse" Jézus Krisztusban van elrejtve (Kolossébeliekhez 2:3). Egyre jobban kell bővölködjünk „ismeretben és minden értelmességben" és törekednünk kell mindezt Jézus Krisztus szolgálatába állítani (Filippibeliekhez 1:9; 4:6; Kolossébeliekhez 1:9). A szekuláris humanistákkal szemben, akik visszautasítják azt, hogy egy felsőbb lény kijelentheti a végső igazságot, mi ragaszkodunk Isten Igéjéhez, ami életünk minden dolgának mérőzsinórja és szellemi lakmuszpapírja. Ez a rövid cikk nem hivatott a keresztény humanizmus minden vonatkozására kitérni. Mi már akkor is örülünk, ha sikerül egy kis életet lehelnünk a klinikai tisztaságú, de mégis porlepte szótári definícióba. E szerint ugyanis a keresztény humanizmus „egy olyan filozófia, mely a kereszténység keretrendszerén belül pártolja az ember önbeteljesítő törekvéseit"( Webster's Third New International Dictionary).
Mielőtt azonban keresztényként reagálnánk a szekuláris humanizmus felvetéseire, először jó, ha magát a fogalmat tisztázzuk. A humanizmus kifejezése azt a reneszánsz korabeli szellemi újjáéledést jelöli, melynek következtében az antik kultúrák tudása és filozófiája másodvirágzását élte. Ebben az időben tudósok görög és római mintára próbáltak létrehozni egy új latin stílust a szellemtudományokban, a képzőművészetben, és a politikai intézményrendszerben egyaránt. A keresztény humanizmus azonban már jóval a reneszánsz előtt virágzott, mint ahogyan azt Augusztinusz, Aquinói Tamás, Erasmus és mások munkásságában is láthatjuk. Egyesek a pogány filozófusban, Platónban, is egy olyan gondolkodót vélnek felfedezni, kinek eszméi teljesen összeegyeztethetőek a keresztény tanítással. Még Platónnak kétség kívül vannak helyes gondolatai, kiindulási hipotézisei, és az azokból levezetett következtetések egészen biztosan nem biblikusak. Nietzschéhez hasonlóan Platón is hitte és vallotta az „örök visszatérés"(reinkarnáció) tanát. Emellett, a legtöbb göröggel egyetemben, ő is csak felületes módon, azaz a külsőségek szintjén, tisztelte az isteneket. A görögök számára az ember volt minden dolog mércéje. A szekuláris humanizmus jelenkori ágazatai élesen elutasítják eszmerendszerük minden keresztény gyökerét és kiterjedt bibliai alapját. Így tagadják azt is, hogy az ember Isten képére teremtetett, mégpedig ugyanazon Isten képére, aki magát a Szentírásban kijelentette, és akit Jézus Krisztus földi életében és csodás tevékenysége által ismerhetett meg az emberiség.
A tudományos forradalmak korában, a tág ismeretekkel rendelkező (polihisztor) tudósok – kiket humanistának tekinthetünk, úgy mint Copernicus és Gallileo – kutatásai és felfedezései kérdőre vonták a Római Katolikus Egyház dogmáit. Róma erre válaszul visszautasította az empirikus tudományok felfedezéseit, és rendre a bizonyítékok tanúságának ellenkezően nyilatkozott a hit világán túl megbúvó dolgokról. A Vatikán álláspontja az volt, hogy mivel Isten teremtette az összes égi testet (is), ezért Isten tökéletessége vissza kell tükröződjön bennük. Így nem fogadhatták el azt, hogy egyes bolygók nem tökéletes kör alakú pályán mozognak, mint azt előzőleg hitték (,hanem elliptikus pályán). Azt sem tudták elfogadni, hogy a Napon vannak hűvösebb, sötét foltok (hiszen „Isten világosság, és nincsen benne semmi sötétség"). Valójában azonban sem ezek az empirikus bizonyítékok, sem pedig a jelenségeket felfedező férfiak és nők, nem mondtak ellent a Biblia tanításának. A Szentírásban kijelentett igazságtól való tudatos elfordulás a naturalisztikus humanizmus irányába csak a felvilágosodás korának valamivel későbbi szakaszában, a 18. század végén és a 19. században, ment végbe Európában, és első sorban Németországban nőtt nagyra. Ezt az elpártolást egyben a szellemi és világi hatalmakkal szembeni lázadás is jellemezte, melynek során egyre jobban „elhajtották fülüket az egészséges tudománytól" és fordultak nyíltan a humanizmus ezen istentagadó és világi vállfajához.
Számos panteista, ateista, agnosztikus, racionalista és szkeptikus ember igyekezett pusztán értelmével megragadni a világot úgy, hogy a már rég kinyilatkoztatott abszolút igazságot teljes figyelmen kívül hagyta. A Rousseau-hoz és Hobbeshoz hasonló emberek emberi állapotunk dilemmáira különutas megoldásaikkal, az abszolút erkölcsiség keretein kívül, keresték a választ. Az olyan művek, mint Hegel: A szellem fenomenológiája, Kant: A tiszta ész kritikája, vagy Fichte: A tudománytan vagy az úgynevezett filozófia fogalmáról lefektették a későbbi szekuláris humanizmus alapjait. Korunk akadémikusai és szekuláris humanistái tudatosan, vagy éppen tudattalanul, ugyanerre az alapra építenek, mikor a szociális és etikai kérdések kizárólag racionális megközelítését hirdetik, vagy mikor az önmegvalósításról, és a tudatosan megválasztott életről beszélnek. Különösen a személyes autonómia, a szexuális kapcsolatok liberalizálása, az emberi faj fenntartása, és az önkéntes eutanázia kérdéseinek tekintetében van mondanivalójuk. A szekuláris humanisták — különösen a kultúrát érintő kérdésekben — a szövegkritikai módszerre támaszkodva értelmezik a Biblia állításait, és teljességgel kizárják annak a lehetőségét, hogy Isten valaha beavatkozhat(ott) az emberi történelem folyásába. A Bibliát legjobb esetben is, némileg gunyorosan, csak „szent történelemnek" nevezik.
A „magasabb kritika" néven is ismert szekuláris humanizmus a teológiai iskolákban is megvetette lábát, hogy bemutassa és népszerűsítse a bibliatudományok emberközpontú és racionalizált megközelítését. A kései 19. század Németországából elindulva a „magasabb kritika" módszertana „mélyen az írások mögé akart tekinteni" és Szentírás irányadó üzenetének súlyát pedig igyekezett csökkenteni. A „magasabb kritika" igen spekulatív természete miatt a Bibliára, mint egy „múltunkra néző párás tükörre" tekintett és nem mint egy tévedhetetlen történelmi feljegyzésre, mely hűen örökíti meg Jézus Krisztus cselekedeteit és tanítását, és az apostolok szolgálatát – mondja Darrell L. Bock ( Roy B. Zuck and D. L. Bock, A Biblical Theology of the New Testament „bevezető fejezete", 1994,16. oldal). Rudolf Bultmann, a magas kritika egyik vezető szószólója, az Újszövetség Teológiája című könyvében nagy mértékben kritikai feltételezésekre támaszkodik. Bock erről úgy ír, hogy az író „annyira szkeptikus Jézus Krisztus újszövetségi ábrázolását illetően, hogy Jézus teológiájáról már alig mond valamit" (ibid).
Míg a magasabb kritika egyesek hitét sikeresen aláásta, mások — úgy mint B. B. Warfield a Princeton Seminary-ról, William Erdmann és sokan mások — kitartóan és következetesen védelmezték a Bibliát, akként, ami valójában, vagyis Isten élő és ható Igéjeként. Mikor például a szkeptikusok megkérdőjelezték a negyedik evangélium keletkezésének idejét, ezzel burkoltan arra utalván, hogy nem is János jegyzi az írást, akkor Erdmann, és a hozzá hasonló sok más hű szolga kellő bizonyítékokkal támogatta meg a János apostol szerzőségének hitelességét.
A filozófia, a politika és a társadalomtudományok területén foglalatoskodó keresztény akadémikusok, jogászok, írók, politikusok és művészek is hasonlóan álltak ki hitük mellett, mikor az evangélium igazságát közvetítették az emberek felé. Ez a harc azonban az intellektuális élet számos szegmensében még rég nem zárult le. Az akadémikus körökön kívül lévő irodalmi körökben Ralph Waldo Emerson nézetei például még mindig jó erőnek örvendenek. Az Emerson által képviselt panteizmus lazán felér Jézus Krisztus tagadásával. Mivel a tanítás stílusa nagyon ravasz, ezért képes könnyelmű hallgatóságát távolra csalogatni az evangélium igazságától. Emerson azt hirdette, hogy az adott személyen belül létező „Felsőbb Szellem" képes megváltani az illetőt. Ezzel persze közvetett módon azt állította, hogy a megváltás saját magunkból fakad. Mikor a keresztények, akiknek „tusakodniuk" kell a hitért, melyet egykoron kaptak (Júdás 1:3), olyan írókat olvasnak, mint Emerson vagy Hegel, akkor különösen ügyelniük kell arra, hogy gondolataikban Isten Igéjére fókuszáljanak, valamint hogy életükben továbbra is annak engedelmeskedjenek.
Volt már rá több példa, hogy a keresztények és szekuláris humanisták leültek egymással egy asztalhoz, hogy őszinte vitát folytassanak a világmindenségben található rend és nagyfokú szervezettség eredetéről. Attól függetlenül, hogy ezt a felismerést Arisztotelész első mozgatójának tituláljuk, vagy sem, a legtöbb racionalista helyesen jut el arra a következtetésre, mely szerint az erkölcsi rend előfeltétele az erkölcsi igazság. Sok szekuláris humanista egyben ateista is, így a logikus érvelést igen nagyra becsülik. A keresztény apologistának (a keresztény hit bibliai-alapú védelmezője) lehetősége van racionális érveléssel elérni ezeket az embereket, hasonlóan, mint ahogyan Pál apostol is párbeszédes formában, észérvek kíséretében közvetítette az evangélium igazságát az athéniak felé (Apostolok Cselekedetei 17:15-34).
Hogyan álljon tehát a keresztény a szekuláris humanizmushoz? Az út, az igazság és az élet követői (Apostolok Cselekedetei 9:2;19:19,23) csak azt tekinthetik a humanizmus legitim formájának, amely felismeri, hogy az ember a benne rejlő teljes potenciált kizárólag az Istennek való teljes alárendelődéssel érheti el. Alá kell rendeljük gondolatainkat és szabad akaratunkat Isten gondolatainak és tökéletes akaratának. Isten akarata pedig az, hogy egyetlen egy ember se vesszen el, hanem hogy mindenki felismerve bűnös állapotát, vallás téve bűneiről, ingyen és bérmentve fogadja Isten túláradó kegyelmét, mely által a Teremtő Isten gyermekeivé, örököstársaivá, és barátaivá válunk (János 3:16; 1:12). A szekuláris humanizmus egyfelől sokkal többre-, míg másfelől sokkal kevesebbre törekszik. Meg akarja gyógyítani az egész világot, majd meg akarja ünnepelni az embert a progresszív önmegváltás ezen a nagy teljesítményéért. Így nem kell azon meglepődnünk, hogy a szekuláris humanizmus igen lazán kezeli, ha a Isten Szent Igéjét valami mással-, mondjuk Yogananda tanításaival cseréljük fel (ő a Self-Realization Fellowship – az önmegvalósítók társaságának — alapítója). Ezzel szemben a keresztény humanisták az Úr Jézus Krisztus azon tanítását vallják, mely szerint az Ő (Jézus) királysága nem e világból való, tehát nem is kell emberileg arra törekednünk, hogy Isten birodalmát a földön létrehozzuk, Isten a zsidóságnak adott ígéretei ellenére sem (János 18:36; 8:23). Szemeinket Isten örök királyságára függesztjük, és nem romlandó földi dolgokra, mert mi meghaltunk ennek világnak, és Jézus Krisztusban van elrejtve az új, el nem múló, életünk. Mikor Jézus Krisztus visszatér majd, akkor a Szentek egész serege vele lesz (Kolossébeliekhez 3:1-4). Igen nagy reményekkel telve nézünk sorsunk elébe, hiszen mi Isten gyermekei vagyunk, a király leszármazottjai, tehát trónörökösök, mint ahogyan azt már pogány írók is megjegyezték ( lásd Aratus "Phainomena" című versét vö. Apostolok Cselekedete 17:28 igerésszel).
Az ember nem kell szükségszerűen keresztény legyen, hogy belássa, hogy az a humanizmus, mely egyedül az emberi rációra támaszkodik, önmagában képtelen életünk kérdéseire kielégítő választ adni. Ezt már olyan felvilágosult gondolkodók, mint Emmanuel Kant is felismerték, mint ahogyan ezt a német felvilágosodás idején keletkezett művében A tiszta ész kritikájában láthatjuk. Korunk keresztényeinek is fel kell érniük ezt, hogy ne váljanak a vélt emberi bölcselet-, és különböző szélhányta filozófiai ágazatok áldozatává. Nem hagyhatjuk magunkat az önmagát megvalósító-, és az önmagát végül megmentő ember romantikus képzeteitől elbűvölni (Kolossébeliekhez 2:8). Hegel az emberi nem fejlődésének koncepcióját a rációra alapozta. Erre úgy tekintett, mint egy autonóm szellemre, mely a történelem különböző „progresszív dialektikus szakaszaiban" aktualizálja magát. Azonban ha Hegel megérte volna a 20. század világháborúit, akkor felettébb valószínűtlen, hogy az ész és a ráció ezen csődjeinek tükrében kitartott volna elmélete mellett. A keresztények meggyőződése szerint a humanizmus minden formája, mely kényelmesen félreteszi az Isten által jegyzett megváltást, elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve, és hamis hitnek ad alapot. Mi az embert azért tartjuk nagyra, mert Istent tartjuk nagyra. Az ember pedig ennek az Istennek a képére teremtetett. Elismerjük az ember eredendően bűnös állapotát, mint ahogyan azt a Szentírás közvetíti, és belekapaszkodunk Isten megváltásába.
Már Alexander Szolzsenyicin is megállapította, hogy a humanizmus nem kínál valós megoldást az emberiség kétségbeejtő állapotára. Ő ezt így mondta saját szavaival: „Ha a humanizmusnak igaza volna, mikor azt állítja, hogy az ember boldogságra született, akkor az emberi élet nem halállal végződne. Mivel az ember teste halálra van kárhoztatva, űgy tűnik, hogy az ember földi feladata sokkal inkább szellemi természetű kell legyen." Csakugyan, az emberiség földi feladata tényleg az, hogy keresse Istent, és hogy Isten kegyelméből meg is találja Őt(Apostolok Cselekedetei 17:26-27; vö. 15:17). Igaz Megváltónk a földi sátorházunknál (test) összehasonlíthatatlanul jobb hajlékot készített el nekünk (Zsidókhoz 6:9; 7:17). Mindenki, aki Jézus Krisztus zörgetésére megnyitja szíve ajtaját, a földi országok minden gyönyörűségével sem mérhető örök szállást kap Mennyei Atyánktól. Ezt azoknak tartogatja, akik szeretik Őt, és „a kik az ő végzése szerint hivatalosak" (Efézusbeliekhez 1:11; Rómabeliekhez 8:28; Zsidókhoz 11:16; vö. Máté 25:34;János 14:2). Mindez mennyivel tökéletesebb, mint a szekuláris humanizmus bármely kiáltványának büszke és magasztos céljai?
English
Mit értünk szekuláris vagy világi humanizmus alatt?
