Kérdés
Mit értünk szellemi visszaélés alatt?
Válasz
Egy adott dologgal vagy személlyel való “visszaélés” alatt azt értjük, hogy valamivel nem a rendeltetésének megfelelően élnek, vagy hogy valakivel – rossz szándéktól vezérelve – helytelenül bánnak. Ez a kifejezés különösen jól passzol olyan esetekben, amikor ezt ismételten, sőt, rendszeresen teszik. A szellemi visszaélés esete akkor áll fönn, amikor egy szellemi tekintély, például egy szektavezető vagy egy abuzáló lelkész, arra törekszik, hogy követőit irányítsa, és a neki való engedelmességre késztesse. Ez a szellemi bántalmazás/abúzus szorosan kapcsolódik a szellemi manipulációhoz, így értelemszerűen nagyon messze áll a lelki növekedésünk előmozdítására irányuló isteni szándéktól, tervtől.
A szellemileg abuzáló csoportok sűrűn állítják magukról, hogy ők Isten egyetlen kommunikációs csatornája, és hogy egyedül ők képesek helyesen értelmezni Isten Igéjét. Jó eséllyel azt hirdetik, hogy a lelki üdvösség az általuk létrehozott emberi egyházhoz (szemben a Jézus Krisztus által alapított természetfölötti egyházzal – a fordító megjegyzése) való tartozás függvénye, és mivel Isten egyedül rajtuk keresztül szól, így amit vezetőik mondanak, az semmiféle további vita tárgyát nem képezheti. Az is megesik, hogy a vezetők bálványként mutogatnak az ő munkásságukon (tehát nem az Isten munkásságán) nyugvó vélt mennyei áldásra, amit adott esetben a bemerítkezések megnövekedett számával igyekeznek bizonygatni. Ezzel arra presszionálják a gyülekezeti tagokat, hogy még bőkezűbben járuljanak hozzá az ilyen-olyan bővítésekhez, szervezeti terjeszkedéshez. A több adakozás sürgetése, annak ígérgetése, hogy Isten majd visszafizeti a pénzt, valamint a bűntudat gerjesztése egyaránt a rejtett szellemi bántalmazás tapintható jelei lehetnek.
A szellemileg abuzáló csoportok rendre nagy hangsúlyt fektetnek az emberi teljesítménnyel tetszelgő tettekre: minden összejövetelen részt kell venni, “önkéntes” segítőként kell dolgozni a szervezet helyi, regionális és országos rendezvényein, a “hitetlenek” befűzésére szánt előírt minimális időkeretet minden tagnak teljesítenie kell, stb. Követőiket emellett folyamatosan arra emlékeztetik, hogy ennek a gonosz világrendszernek hamarosan eljön a vége, így tehát már csak nagyon kevés idő maradt az “örömhír” terjesztésére, vagyis mindenkinek még többet kell tennie “Isten munkájának” előviteléért. Minden egyes tag elszántságát az általa ráfordított idő, erőfeszítés, valamint az általa adott pénz alapján követik nyomon, mérik le és árazzák be. Ha az adott személy nem üti meg az elvárt szintet, azt meg is jegyzik.
Szellemi visszaélésre rendre akkor kerül sor, amikor egy adott egyház vagy szekta vezetősége annak érdekében él vissza a Szentírás tanaival, és úgy forgatja ki azokat, hogy önmaguk tekintélyét építgessék, valamint hogy a tagokat még inkább önnön uralmuk alá vonják. Egy szellemi autoritásnak tekintett gyarló ember például arra használhatja a Zsidókhoz írt levél 13:17 igeversét (ami kimondja, hogy “Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót...”), hogy vak hűséget és hullafegyelmet követeljen meg a tagoktól. Manapság is nem egy vezető van (és a nem is olyan távoli múltban még sokkal több volt), aki kimondva-kimondatlanul is ezt kommunikálja vagy sugallja híveinek: “Isten hatalmat adott nekem felettetek, ezért ha nekem nem engedelmeskedtek, az olyan, mintha magának Istennek nem engedelmeskednétek”. Ha a tagok adott esetben elbizonytalanodnának, és már a kilépést fontolgatnák, akkor az abuzív vezető nagyjából csak ennyit kell mondjon: “Azt ugye tudod, hogyha elhagyod ezt a csoportot, akkor soha nem jutsz a mennybe, mert rajtunk kívül mindenki más csak tévelyeg, és az igazság csak a miénk”. Bármennyire megdöbbentő is legyen ez az aljas manipuláció, sajnos sokkal gyakrabban fordul elő, mint azt gondolnánk. A mi hűségünk egyedül Krisztust, vagyis az egyház fejét illeti (Efézusbeliekhez 1:22), nem pedig valami ember által alapított szervezetet, ún. egyházat, vagy valami “kenetteljes” vezetőt.
A szekták és más, szellemileg bántalmazó egyházak már jó előre elszigetelik tagjaikat minden olyan információtól, ami árnyékot vet a csoportra, vagyis annak nézeteivel és tanaival szemben nyílt kritikát fogalmaz meg. A követőket már tagságuk kezdetétől fogva arra kondicionálják, hogy legyenek szkeptikusak a csoportról szóló minden negatív töltetű hírrel szemben, és igyekeznek azt is elmagyarázni nekik, hogy a velük szemben mélyen elfogult média természetesen csak hazugságokat terjeszt róluk. Ezeket a “hazugságokat” rögtön az üldözés egyik formájaként címkézik fel – az ő üldöztetésük pedig mit sem “bizonyít” jobban, mint hogy ők képviselik az egyetlen igaz vallást. Így például, mikor tényfeltáró újságírók olyan vezetőkről tudósítanak, akiket gyermekekkel való szexuális visszaélés bűntettében bűnösnek ítéltek, akkor a szervezet egyszerűen azt mondja tagjainak, hogy nem hihetnek el semmit, amit az újságok írnak róluk, hiszen minden ilyen állítás csupa rágalom és vakítás. Ha a tompa elfojtás már nem működik, akkor racionalizálni próbálják a történteket, esetleg valamilyen üres ábrándokkal terelik el a tagok figyelmét. A szellemileg bántalmazó vezetők egyes esetekben olyan ügyessé válnak az információ és tagok gondolatainak irányításában, hogy a hatalmuk alatt állók már nem is az adott történések (szerintük) hamis beállítását fogják támadni, hanem a viszkető füleiknek oly' jól jövő szent szövegek által létrejött új identitásukat fogják védeni (vagyis már nem is maga az igazság, hanem a csoporthoz/vezetőhöz való identitásképző hozzátartozás kerül az első helyre – a fordító megjegyzése).
Minél jobban elköteleződik egy személy a szellemi visszaélést megvalósító egyház mellett, annál inkább elszigetelődik azoktól, akik nem tagok, és annál jobban kezd félni az attól való retorziótól is, ami akkor érné, ha netalán megpróbálni kilépni. Miután egyesek érzelmi enegiáikat egy egész életen át az adott vallási csoportba fektették, egyszerűen már el sem tudják képzelni, hogy túl tudnák-e élni, ha kivetnék onnan őket, vagy ha maguk lépnének ki. Az egyháztagokon kívül ugyanis már nincsenek más emberi kapcsolataik, barátaik. Lehet, hogy már a családtagjaikkal való kapcsolatukat is megszakították (a legtöbb szekta erre teljesen tudatosan sarkallja tagjait, hogy ezáltal is mélyítse a csoporthoz való kizárólagos kötődést – a fordító megjegyzése). Az ún. egyházban való részvételük idejétől függően jó eséllyel már semmilyen (társas vagy intellektuális) érdeklődési körük nem maradt. A kiközösítéstől való félelmük idővel tehát akkorára dagad, hogy sokan inkább csendben meghúzzák maguk, aggályaikat pedig megtartják maguknak.
A Jim Jones által vezetett Népek Temploma nevű öngyilkos szekta túlélője, Deborah Layton így ír: “Amikor tiltják az önálló gondolkodást, a felmerülő kérdéseket nem engedik feltenni, a kétségeket pedig büntetik, amikor már a szervezeten kívüli emberi viszonyokat és a baráti kapcsolatokat is megtiltják, akkor egy olyan cél érvényesítése érdekében élnek vissza velünk, ami sosem szentesítheti az arra használt eszközöket. Amikor a szívünk már annak a puszta gondolatába is belefájdul, hogy olyan barátságokat és bizalmas kapcsolatokat építettünk ki, melyektől kilépésünk során örökre eltiltanak minket, akkor már veszélyben vagyunk. Amikor azt fontolgatjuk, hogy csupán azért maradunk egy csoportban, mert a kilépésünk okozta veszteséget, csalódást és bánatot sem mi-, sem pedig azok nem tudnák elviselni, akiket megszerettünk, akkor már kétségkívül egy szekta tagjaivá váltunk” (Seductive Poison. New York: Anchor Books, 1998, 299. oldal – magyar változata nem ismert).
Péter apostol figyelmeztetett minket arra, hogy “...ti köztetek is lesznek hamis tanítók...” (2.Péter 2:1). Ezen hamis tanítók jellemzésekor, Péter arra a hajlamukra is rámutat, hogy követőiket szellemileg abuzálják: “...a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek...” (3. igevers). Akik Isten szavát arra próbálják felhasználni, hogy nyerészkedjenek a gyülekezeten, azok nem többek kapzsi, hazug embereknél, és mind ők-, mind a mögöttük álló szellemi erők Isten megtorlását vonják magukra: “...kiknek kárhoztatásuk régtől fogva nem szünetel, és romlásuk nem szunnyad” (3. igevers).
Jézus igája gyönyörűséges, terhe pedig könnyű (Máté 11:30). Akik manapság azt állítják magukról, hogy Jézus nevében szólnak, azoknak nem volna szabad nehezebb terheket rakniuk az emberekre, mint azt Jézus tenné – már amennyiben valóban Jézus szavait közvetítik.
A lelkész voltaképp egy pásztor kell legyen. Azok a pásztorok, akik bántalmazzák, abuzálják a nyájat, az Úr visszatértekor súlyos büntetésre számíthatnak: “kettévágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja. . . . valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lukács 12:46-48). A kiváltsággal felelősség is jár, így azoknak a szellemi ragadozó farkasoknak, akik hatalmukkal visszaélnek, Isten előtt kell majd felelniük az általuk okozott károkért.
English
Mit értünk szellemi visszaélés alatt?
