Kérdés
Mit jelent szellemileg elveszettnek lenni?
Válasz
Az elveszett szót mind a Bibliában, mind pedig keresztény körökben olyan személyekre használják, akik még nem találták meg az örök életet Krisztusban. Jézus így szólt: “Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett” (Lukács 19:10). A szellemileg elveszett emberek elszakadtak Istentől, és maguktól képtelenek visszatalálni hozzá.
Elveszettnek lenni annyit jelent, hogy elkóboroltunk, és nem vagyunk képesek megtalálni a visszavezető utat. Egy túrázó például akkor mondható elveszettnek, ha rossz útra tévedt, és nem tudja, hogyan térjen a helyes útra. Egy gyermek akkor vész el, ha túl messze barangol szüleitől, és már nem tudja, hol vannak. Az emberi teremtmények szellemi értelemben nevezhetők elveszettnek, ugyanis mindnyájan elkóboroltunk Istentől, és nem tudjuk, hogyan találhatjuk meg Őt újra.
Az Ézsaiás 53:6 igeverse így szól: “Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” A Biblia az embert bárányokhoz hasonlítja (Zsoltárok 23; János 10:11-14), hiszen a bárányok már természetüknél fogva is védtelenek. Olyan nem túlságosan okos lények ők, melyek hajlamosak követni vezetőjüket, vigye az bármerre is őket. A juhoknak pásztorra van szükségük a túléléshez. A pásztor az, aki megvédi őket a támadásoktól, üde és dús legelőkre vezeti őket, és ő vigyáz arra is, hogy egyikük se vesszen el. A juhok hajlamosak elkóborolni a nyájtól, így pedig könnyű célponttá válhatnak a ragadozók számára. Szellemi értelemben mi, emberek is hajlamosak vagyunk elkóborolni, és ezáltal az ellenségünk, azaz Sátán, könnyű célpontjává válunk. Jézus nélkül, Aki a mi Jó Pásztorunk, szellemileg elveszettek vagyunk, és képtelenek vagyunk önerőnkből megtalálni Istent.
Jézus az elveszett bárány példázata által szemléltette, Isten hogyan érez az elveszett emberek iránt (Lukács 15:3-7). A Jó Pásztor hajlandó volt otthagyni a száz állatot számláló nyáj kilencvenkilenc juhát, hogy megkeresse az egyetlen elveszett bárányt. A bárány magától soha nem találta volna meg a Pásztort. Ez a példabeszéd Isten minden egyes ember iránt való gyengéd törődését mutatja be. Semmitől sem hátrál meg, hogy felkutassa azokat, akiknek szükségük van rá, és az Ő jelenlétének biztonságába vigye őket. Ahogy az elveszett bárányok sem találják meg egyedül a pásztort, úgy az elveszett emberek sem találják meg egyedül Istent (Zsoltárok 53:2-3; Rómabeliekhez 3:11).
A vallás az ember arra tett kísérlete, hogy magától találja meg Istent. A vallás kitűz maga elé egy célt, amely mondjuk lehet egy istenség tetszésének a keresése, vagy a létezés egy magasabb síkjának elérése, majd bizonyos lépéseket határoz meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy követői elérjék ezt a célt. A vallás által az elveszett emberek már nem tartják magukat elveszettnek. Képzeljünk el egy eltévedt túrázót. Miután órákon át eredménytelenül kereste a helyes utat, úgy dönt, hogy tábort ver egy feltérképezetlen erdőben, majd kijelenti, hogy ő bizony megérkezett haza. Nem is törekszik már arra, hogy megmentsék. Bár még mindig nem tudja, hol van, közvetlen környezetének ismerőssége annak az illúzióját kelti benne, hogy ő már nincs elveszve.
A kereszténység azonban nem követi ezt a mintát. A kereszténység azt tanítja, hogy az elveszett ember számára kudarcra ítélt próbálkozás Istent megtalálni – Isten pontosan ezért küldte Jézust, hogy Ő találja meg az elveszetteket. Isten megtette értünk azt, amit mi magunkért képtelenek voltunk (Rómabeliekhez 5:8). Még ha mi nem is érjük fel, hogy elvesztünk, Ő ismeri valós állapotunkat. Isten Fia tehát azért hagyta el a mennyet, hogy megtaláljon és hazavigyen minket (Filippibeliekhez 2:5-8; Máté 18:11; János 3:16-18).
Mindnyájan elveszettnek születünk, ugyanis a legelső szüleinktől örökölt bűnös természetünk rabságában látjuk meg a napvilágot (1.Mózes 3. fejezete), ami egyben arra késztet minket, hogy fellázadjunk Pásztorunk ellen (Rómabeliekhez 3:23). Valójában viszont arra lettünk teremtve, hogy csak Vele érezzük magunk otthon, hogy harmóniában és engedelmességben járjunk vele. A bűneink miatt azonban mégis elveszettek vagyunk (Ézsaiás 59:2). A köztünk és Isten között tátongó szakadékot nekünk lehetetlen áthidalnunk, és így az Ő jelenlétébe visszavezető utat sem vagyunk képesek megtalálni. A lelkileg elveszett embert bűne megkötözi, és a pokol kárhozata vár rá (Lukács 12:5; Rómabeliekhez 6:23). Onnantól fogva viszont, hogy Jézus Krisztus halálába és feltámadásába veti bizalmát, híd rajzolódik ki szemei előtt. Isten irgalmának és szeretetének köszönhetően az elveszettek hazatérhetnek (1.Péter 2:25).
Mindannyiunk, vagyis az összes ember, két kategória egyikébe sorolható: vagy elveszett, vagy már megtalálták. Ahhoz, hogy megtaláltak lehessünk, először – magunknak is – be kell valljuk, hogy elveszettek vagyunk. Immár egyetértünk Istennel abban, hogy bűneink büntetést érdemelnek, és elismerjük, hogy a büntetés, amelyet Jézus elszenvedett, elegendő volt arra, hogy azokat lefizesse. Ezt az ajándékot alázatos szívvel, hit által fogadjuk el (Efézusbeliekhez 2:8-9). Egy “isteni csere” keretében Isten bűneinket a keresztre szegezi, Krisztus igazságát pedig a mi szellemi számlánkon írja jóvá (Kolossébeliekhez 2:14). Eztán már az Ő szeretett gyermekeiként léphetünk új kapcsolatra Vele. Többé már nem vagyunk elveszettek. Megtalált minket, megbocsátásban részesültünk, és az újrakezdés lehetőségét is megkaptuk (2.Korinthusbeliekhez 5:17).
English
Mit jelent szellemileg elveszettnek lenni?
