Kérdés
Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?
Válasz
Ahhoz, hogy érdemben foglalkozhassunk annak a kérdésével, hogy egy szerető Isten a pokolra küld-e bárkit is, szükséges néhány fogalmat helyesen definiálnunk, néhány téves feltételezést pedig korrigálnunk kell. A meghatározásaink bibliai alapon kell nyugodjanak, feltételezéseink pedig helytállóak kell legyenek.
Először is azt kell meghatározzuk, hogy mit jelent a szerető Isten fogalma. Ez a kifejezés néhány dolgot már alapvetésként feltételez Istenről, de amennyiben hibás feltételezésekből kiindulva adunk választ a szóban forgó kérdésre, akkor téves következtetésekre jutunk. Kultúránk a “szerető Istent” egy olyan lényként definiálja, aki minden konfrontációt kerül, aki mindent eltűr, amit mi, emberek, csak tenni akarunk. Ez azonban nem a bibliai definíció. János első levelének 4:16 igeverse szerint Isten maga a szeretet. Ez azt jelenti, hogy Ő nem olyan szeretettel bír, mint mi; Ő maga a szeretet definíciója, ennélfogva nem is tehet semmi olyat, ami nem szeretetteljes. Az ellentmondásmentesség törvénye kimondja, hogy egy adott állítás nem lehet egyidejűeg igaz és hamis. Ha tehát Isten MAGA a szeretet, akkor nem lehet egyidejűleg szeretetlen.
Az első téves következtetés, amely a “Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?” kérdésének tárgyalásánál jól kidomborítható, annak a gondolata, hogy az ember pokolra jutásának megengedése szeretetlen cselekedetnek minősül Isten részéről. Ha mi, emberek, úgy döntünk, hogy Istennek valamiért helytelen megengedni azt, hogy a meg nem tért bűnösök letörlesszék a jogosan nekik járó büntetésüket, akkor azzal valójában azt jelentjük ki, hogy mi szeretetteljesebbek vagyunk, mint Isten. Ezzel máris Isten ítélő testületévé és bírájává emeltük magunk, és egyben be is zártuk a mélyebb megértésre nyíló ajtót. A kérdés helyes megválaszolásának első lépése tehát az, hogy elfogadjuk a Szentírás azon kinyilatkoztatását, miszerint Isten MAGA a szeretet, és ezért minden, amit tesz, a tökéletes szeretet kifejeződése.
A második téves következtetés, ami a “Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?” kérdése nyomán kialakul, a küldeni szó jelentésére vezethető vissza. A küldeni szó ugyanis kizárólag a küldő részéről jelent aktív cselekvést. Ha valaki egy levelet, kérvényt, vagy ajándékot küld, akkor a teljes cselekedet a küldő fél részéről megy végbe. Maga a levél, a kérvény vagy az ajándék nyilván nem vesz részt tevőlegesen ebben a folyamatban. A küldeni szó ezen jelentése a szóban forgó kérdés esetében viszont nem értelmezhető, Isten ugyanis szabadságot adott arra az embereknek, hogy életük meghatározó döntéseiből kivegyék részük, és ezzel az örökkévaló sorsukra nézve is befolyásuk van (János 3:16-18). A kérdés megfogalmazása azt sugallja, hogy ha valaki a pokolra kerül, az voltaképp Isten egyoldalú cselekvésének eredménye, a pokolra küldött személy pedig csak egy passzív áldozat, az egésznek mintegy csak elszenvedője. Ez az elképzelés teljesen figyelmen kívül hagyja annak a személyes felelősségét, amelyet Isten mindannyiunkra ráruházott.
“Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?”– voltaképp az egész kérdés pontatlan, és ezzel téves. A helyesebb megfogalmazás valahogy így hangozna: “Ha Isten valóban maga a szeretet, akkor miért jutnak egyes emberek a pokolra?” A Rómabeliekhez írt levél 1:18-20 igerésze kellő alapot biztosít a kérdés megválaszolásához: “Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják. Mert a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek” (kiemelve).
Ebben az igeszakaszban több olyan kulcsfontosságú pontot is találunk, melyek bepillantást adnak Isten belső lényébe, szívébe. Kezdjük tehát a tények felsorolásával. Az első tény az, hogy az emberek “az igazságot hamissággal feltartóztatják”. Ez egy aktív cselekedet. Az emberek elég igaz kijelentést kaptak ahhoz, hogy megismerhessék Istent, és szívből átadhassák maguk Neki, ők azonban mégis elutasítják ezt. Az ember önös akarata meg akarja tagadni Isten azon jogát, hogy Ő mondja meg nekünk, mit tegyünk. Így még akkor is sokan elfordulnak az igazsággal való szembenézéstől, és nem hajlandók meglátni azt, mikor az az orruk előtt van. Thomas Nagel ateista szavaiban ez így hangzik: "Nem csak arról van szó, hogy nem hiszek Istenben, és természetesen remélem, hogy hitem tekintetében igazam van. Inkább arról, hogy szívből remélem, hogy nincs Isten! Nem akarom, hogy Isten létezzen; nem akarom, így elképzelni a világegyetemet.”
A Rómabeliekhez írt levél első fejezete azt állítja, hogy Isten nyilvánvalóvá tette számunkra mindazt, ami az “Isten felől tudható”, azaz ami [Isten természetéről, jelleméről] megtudható. Más szóval Isten kezdeményezte azt, hogy az Ő igazsága mindenki számára megismerhetővé váljon. Ennek tényét a történelem az idők kezdet óta bizonyítja, hiszen sosem létezett olyan kultúra vagy népcsoport, amelynek ne lett volna valamiféle elképzelése a Teremtőről, és ne érezte volna úgy, hogy hűséggel és felelősséggel tartozik neki. Ennek a tudása szerves részét képezi annak, hogy mit is jelent valójában Isten képmására teremtve lenni (1.Mózes 1:27). A Rómabeliekhez 1:20 igeverse eztán így folytatja: “úgy, hogy ők menthetetlenek”. De mégis ki előtt mentegetnék magukat? – merül fel a kérdés. Pontosan az előtt, Aki azt mondja, hogy Ő igenis megismertette magát velük, mikor alázattal fordultak hozzá, és elfogadták az ilyen jellegű kinyilatkoztatásokat. Isten mindannyiunkat az általa adott igazság szerint ítél meg, a Rómabeliekhez írt levél első fejezetében pedig az áll, hogy mindannyiunk elég igazságban részesült ahhoz, hogy inkább odaforduljunk Hozzá, sem mint elforduljunk Tőle.
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy “Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?”, Isten természetének egy további árnyalata is képbe kerül. Isten nemcsak szeretet, hanem maga a tökéletes igazság is. Az igazság pedig megfelelő kompenzációt követel az elkövetett bűnökért. Az örökkévaló, tökéletes Teremtőnk elárulásának egyetlen igazságos büntetés a Tőle való örök elválasztás. Ez az elválasztás magában foglalja a jóság, a fény, a Vele való kapcsolat és az öröm hiányát, ezek ugyanis mind Isten természetének különböző árnyalatai. A bűneink elmismásolásához arra volna szükség, hogy Isten kevésbé igazságos legyen. Ha azonban a bűntől beszennyezett emberek bebocsátást kapnának az Ő tökéletes mennyországába, akkor azzal az egész a helyet a maguk szintjére süllyesztenék, vagyis sok minden lenne már ott, csak épp tökéletesség nem. Ezért van az, hogy kizárólag Isten tökéletes Fia mehetett helyettünk a keresztre. Csak az Ő értünk ontott vére, az Ő tökéletes áldozata volt elfogadható fizetség azon tartozásért, amellyel mindannyian adósok vagyunk Istennek (Kolossébeliekhez 2:14). Ha elutasítjuk Jézust mint az értünk való helyettesítő áldozatot, akkor saját magunknak kell megfizetnünk az árat (Rómabeliekhez 6:23).
Isten azt illetően is szabad döntési lehetőséget adott nekünk, hogy hogyan reagálunk az Ő személyére. Ha kényszerítene minket arra, hogy szeressük Őt, akkor csupán valamiféle automata gépezetek, kényszerűen és robotikusan lefutó előre megírt programok volnánk. Ha az engedelmességen kívül nem adna más választási opciót is nekünk, akkor az a szabad akaratunk áthágása volna. A szeretet viszont csak akkor valós szeretet, ha az önkéntes alapon árad ki. Nem szerethetjük úgy Istent, hogy voltaképp sosem volt lehetőségünk arra, hogy mást válasszunk, azaz hogy ne szeressük Őt. Mivel Isten tiszteletben tartja az autonómiánkat, sosem fogja kikényszeríteni az önátadást vagy a hűséget. Annak azonban mégis tudatában kell lennünk, hogy mindkét választás következményeket von maga után. Ennek az igazságát C. S. Lewis keresztény író A nagy válás című, klasszikussá ért művében foglalja össze: “Végtére csupán kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: 'Legyen meg a te akaratod', továbbá azok, akiknek Isten mondja végül: 'Legyen meg a te akaratod'. Mindazok, akik a pokolra jutnak, saját maguk döntöttek amellett.”
English
Hogyan küldhet egy szerető Isten bárkit is a pokolra?
