Kérdés
Szabad az Istentiszteleten táncolni – a Biblia vajon mit mond erről?
Válasz
Szentírás számos alkalommal említi a táncot. A legelső igehely, mely arról emlékezik meg, hogy Isten emberei az Istentisztelet egy megnyilvánulásaként perdültek táncra, a 2.Mózes 15:20-ban található. Erről így olvasunk: “Akkor Miriám prófétaasszony, Áronnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének utánna mind az asszonyok dobokkal és tánczolva.” Ezt az Úrhoz szóló “víg éneklést” (lásd 100. Zsoltár) Miriám vezette, és közvetlenül azután került rá sor, miután Isten erős karjával átvitte Izráel népét a Vörös-tengeren. Ezzel ünnepelték tehát a szolgaságból való újonnan nyert szabadulásukat.
A tánc azonban nem mindig pozitív fényben tűnik fel a Biblia hasábjain. Nem sok idő telt el a Miriám vezette dicsőítés után, míg az Izraeliták egy aranyborjú képét öntve az előtt hajoltak meg, és táncoltak, és “játszottak”. Tették ezt mindaközben, hogy Mózes már úton volt Isten parancsolataival és az Ő el nem múló szövetségének minden ígéretével hozzájuk. Ezt a valós eseményt így örökítette meg az Írás: “És mikor közeledett volna a táborhoz, látá a borjút és a tánczolást, és felgerjede Mózesnek haragja, és elveté kezéből a táblákat, és összetöré azokat a hegy alatt” (2.Mózes 32:19). Ez esetben tehát a tánc egy sötét, bálványimádó körmenet volt része, mely feltételezhetőleg nem állt meg a táncnál... Kijelenthetjük tehát, hogy a tánc a jó és gonosz dolgok kifejezésére sajnos hasonlóan alkalmas.
A táncot tehát több helyen és kontextusban is említi a Biblia. Ezek közül egy emlékezetesebb momentum a 2.Sámuel 6:16 igehelyén található. Itt azt olvassuk, “hogy Dávid király ugrál és tánczol az Úr előtt”, ezzel pedig az Úr előtti alázatának jól érthető jelét adta minden alattvalója- , és egyetlen Felettese előtt. Itt tehát a tánc újfent jó dologként jelenik meg. Nem így az amélekiták Júda bukása és kifosztása feletti táncos örömünnepe (1.Sámuel 30:16), ami viszont a Dávid általi válaszcsapás miatt nem éppen volt túl hosszú életű (lásd 17.-20. igeszakaszt).
A Zsoltárok könyvének köszönhetően egy igen különleges betekintést nyerhetünk a tánc azon formájába, ami kifejezetten Isten dicsőítését szolgálja. A 30. Zsoltár 12. versében a Szent Lélek Isten így nyitja meg a zsoltáros száját: “Siralmamat vígságra fordítottad...” (A vígság, vagy vigasság szavak a Károli-fordítás keletkezésének idejében – egyes magyar dialektusok nyelvi kincsében pedig mind a mai napig – zenés-táncos összejövetelt jelentenek – a fordító megjegyzése). A 149. Zsoltár 3. verse egyenesen arra buzdítja a híveket, hogy “Dicsérjék az ő nevét tánczczal...” A 150. Zsoltár 4. verse pedig így hangzik: “Dicsérjétek őt dobbal és tánczczal...” - éppúgy, mint Miriám tette.
Vannak azonban, akik úgy látják, hogy mivel az Isten tiszteletére való tánc csak az Ószövetségben kerül említésre, ezért az Újszövetség égisze alatt lévő keresztényeknek már egyáltalán nem kéne Istent e módon dicsőíteni. Ez az érvelés azonban ingoványos, ugyanis nem alapozható világos bibliai tanításra, csupán a tánc újszövetségi említésének hiányára (ugyanezen érvelés mentén az ún. “keresztyény” ünnepeink legnagyobb részét egyszerűen el kellene hagyni – a fordító megjegyzése). Az Úr Jézus legelső követői zsidó emberek voltak, így az első egyház sorait is nagyrészt ők töltötték be. Igen kézenfekvő tehát a következtetés, hogy a feltámadott Messiás dicsőítésében a zsidó istentiszteleti szokások (lásd ószövetségi igehelyek) is érvényre jutottak.
Mások arra mutatnak rá, hogy mivel a tánc tagadhatatlanul és majdnem elválaszthatatanul kapcsolódik bűnös cselekedetekhez (sokszor azok előszobája), ezért igencsak aggályos. Vannak, akik odáig is elmennek, hogy az istentiszteletre való táncok engedélyezésében már-már a világ táncának tisztáramosását/legitimizációját látják, holott az kicsit sincs Isten tetszésére. Ez a félelem azonban nem teljesen megalapozott. Bár Sámuel első könyvének tanusága szerint az amálekiták örömtáncot jártak ellenségeik bukdácsolásán, ez még nem tartotta vissza Dávid királyt attól, hogy egy későbbi alkalommal az Úr színe előtt táncoljon és ugrálva vigadjon. A hívő ember tehát arra nézve is szabad, hogy a tánc eszközével is Isten dicsőségére éljen éppúgy, mint ahogy a zenét, a festészetet, a színházat, vagy más audiovizuális művészeteket is felhasználhat ekképpen. Mindaddig tehát, míg a tánc a szívünk mélyéből feltörő hála megnyilvánulása, mindaddig, míg fókuszában egyedül Isten áll, és nem a mi személyünk “önkifejezése”, mindaddig, míg általa Isten dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, addig nagyon is van helye gyülekezeteinkben (Azt azonban igen bölcsen tesszük, ha a mi szabadságunk fokát még el nem ért, hitben kisebb testvérünket igyekszünk meg nem botránkoztatni – ennek az elvét lásd itt: 1.Korinthusbeliekhez 8:9; Rómabeliekhez 14:21 – a fordító megjegyzése). Az Istenünk tiszteletére való tánc még távolról sem hasonlítható Heródiás lánya csábításra (és ezáltal hatalomszerzésre) irányuló magamutogató vonaglásához (Márk 6:17-28) – csak, hogy egy szemléletes ellenpéldát említsünk.
Végül pedig fontos még egyszer hangsúlyoznunk, hogy a dicsőítés keretein belüli táncban nem szabad saját magunk körül forognunk, hanem az az egész gyülekezetünk gyarapodására kell váljon. “Ugyan hogyan?” – tehetik fel közülünk egyesek rökönyödve a kérdést. Ha szívünk mélyéből, Isten szabadítása iránti hálánk és szeretetünk kifejezésként a Szent Lélek Isten vezet minket a táncban, akkor az hívő testvéreink szívében is meggyújtja a lángot. Ha azonban valóban a Szent Lélek vezénylete alatt állunk, akkor egy pillanatig sincs azzal sem gondunk, hogy az Általa ihletett Igének engedelmeskedjünk, úgy ahogyan azt Pál apostolon keresztül közölte velünk: “Mindenek ékesen és jó renddel legyenek” (1.Korinthusbeliekhez 14:40). Nyilvánvaló, hogy a “mindenek” - be az Istenünk tiszteletére való tánc is beletartozik. Általános elvként igaz, hogy érdemes mindent a gyülekezet küszöbén kívül hagyni, ami eltereli a figyelmünket az Úr Jézusról. Persze lehetnek és kellenek szülinapi köszöntők, teret adhatunk az ilyen-olyan színes élménybeszámolóknak, a számos zenei szolgálatnak stb., ha azonban túlnyomórészt ezek töltik meg gyülekezeti alkalmunkat, és nem az élő Ige lábaihoz való lekuporodás, akkor azt önámítás volna Istentiszteletnek nevezni. Minden egyes gyülekezet felelős istentiszteleti alkalmait úgy strukturálni, hogy azok Istent dicsőítsék, Isten testének egyes tagjait pedig bátorítsák, és a szellemi növekedésben támogassák.
A tánc a Szentírásban többször is Isten felmagasztalásának egyik eszközeként jelenik meg, így nincs arra ok, hogy miért ne tölthetné be ma is ugyanezt a funkciót. Arra viszont Isten minden gyülekezetének kényesen ügyelnie kell, hogy minden olyan stílust kerüljön, ami tagjait (vagy a még kívülállókat) gondolatban vagy tettben bűnre csábítaná. Ha a tánccal nem magunkra, hanem Istenre akarjuk terelni a figyelmet, akkor az előbbieket sikeresen el is fogjuk tudni kerülni. Ha tehát Isten áll a középpontban, akkor a tánc egy olyan gyönyörű művészeti forma lehet, ami önmagán túlmutatva, a tiszta szeretet nyelvén szólva, Istennek ad dicsőséget, hittestvéreink és felebarátainknak pedig épülésére van.
English
Szabad az Istentiszteleten táncolni – a Biblia vajon mit mond erről?
