Kérdés
Az ószövetségi híveknek vajon lehetett üdvbiztonságuk?
Válasz
Arra a kérdésre, hogy az ószövetségi híveknek volt-e üdvbiztonságuk, ugyanaz a válasz, mint hogy az újszövetségi híveknek lehet-e üdvbiztonságuk. Istennél nincs változás, vagy a változásnak árnyéka (4.Mózes 23:19; Malakiás 3:6), így az emberiség felé kinyújtott megváltó jobbját sem vonja vissza. Az Ő kegyelme örökké áll. Ha tehát az Újszövetség üdvtörténeti korszakában élő hívők teljesen biztosak lehetnek lelki üdvösségükben, akkor ez az ószövetségi hívek esetében is épp így van.
A megváltás mindig Isten ajándéka volt, ami kizárólag az Ő kegyelméből fakad(t), és csak hit által lehet a miénk (1.Mózes 15:6; Rómabeliekhez 4:1-8; Efézusbeliekhez 2:8-9). Az ószövetségi időkben abban állt az emberek felelőssége, hogy hittel fogadják mindazt, amit Isten kijelentett nekik, valamint hogy megváltásukért kizárólag Istenben bízzanak. Hitük tetteik által vált láthatóvá. Nekünk, az Újszövetség korában élő híveknek, pedig abban áll a felelősségünk, hogy higgyünk mindabban, amit Isten Jézus Krisztuson keresztül véghez vitt, és hogy mi is kizárólag Isten megváltó kegyelmébe vessük minden bizalmunkat. A mi hitünk szintén a tetteink tükrében mutatkozik meg.
Isten ajándéka nem valami múlandó, tovatűnő élet, hanem maga az örök élet (Rómabeliekhez 6:23). Isten nem azt kínálja fel nekünk, hogy amennyiben latba vetjük minden erőnket, és nem toljuk el az életünket, akkor talán valamiféle örök életben lesz részünk. Nem. Ezt az összes vallás istenei tanítják, de nem a Biblia Istene. A mi megváltásunk egyedül Jézus Krisztus érdemétől függ, az Ő tökéletes áldozatától, de semmiképp sem attól, hogy mi mennyi jót tettünk, vagy teszünk még életünkben. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete olyan ószövetségi hithősöket vonultat fel, akik részben igencsak ordító bűnöket követtek el. Ez az igerész tehát már önmagában is bizonyítja, hogy ők is Isten kegyelmében részesültek, hogy Jézus Krisztus tökéletes áldozatának örök fundamentumán ők is megállhatnak Isten előtt (Zsidókhoz 11:39-40).
A Rómabeliekhez írt levél 8:38-39 igehelye határozott szavakkal erősíti meg minden egyes hívő üdvbiztonságának valósságát: "Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”. Ebben az igszakaszban Isten Szent Lelke Pál apostol ihletett szavain keresztül tesz bizonyságot arról, hogy Isten megváltott gyermekeinek élő Istenükkel való kapcsolatát senki és semmi nem teheti tönkre.
Az ószövetségi és az újszövetségi hívek közötti legmarkánsabb különbség Isten Szent Lelkének szerepében keresendő. A Szent Lélek a kiöntetése óta az életét Jézus Krisztusnak átadó minden emberben örök lakozást vesz, mégpedig közvetlenül a megtérés pillanatában (1.Korinthusbeliekhez 12:13; Efézusbeliekhez 1:13-14). Az Úr Jézus Krisztus még mennybemenetele előtt megígérte, hogy nem hagy minket árvaként hátra, hanem elküldi a Szent Lelkét, Aki minden igazságba elvezet, és vigaszával támogat minket (János 14:17; 16:7; vö. János 7:39). Ezzel szemben az ószövetségi időkben sokkal inkább az volt a helyzet, hogy Isten Szent Lelke csak időről időre jött el a hívekhez, tehát nem állandó jelleggel lakott bennük, hanem - Isten céljával teljes összhangban - egy-egy feladat végrehajtására adatott (Bírák 3:10; 14:19; 1.Sámuel 10:10; 16:14; Zsoltárok 51:11).
Azonban csupán azért, mert a Szent Lélek jött és ment, még hibás volna azt a következtetést levonni, hogy az ószövetségi hívek elvesztették-, majd valahogy újra megkapták lelki üdvösségüket. Ezt világítsuk meg egy kicsit jobban Dávid király 51. - bűnbánó - zsoltárán keresztül. Dávid a zsoltár keletkezését megelőzőleg egy férjes asszonnyal-, név szerint Bethsabéval, paráználkodott. A bűnáztatta egyesülésükből született kisded meghalt, Dávid azonban azt mondta, hogy egy napon, mikor Ő is meghal majd, együtt lesz a gyermekkel (2.Sámuel 12:16-23). Dávid tehát hitte, hogy találkozik majd a gyermekkel a mennyben. Az Isten szíve szerint való király tehát látszólag azt is tudta, hogy bűne ellenére sem vesztette el lelki üdvösségét.
Az ószövetségi szentek (vagyis az akkor élt hívő emberek), hit által, már a megígért Megváltóra tekintettek előre, Aki egy napon eljön, hogy elvegye a világ bűneit (János 8:56). Egyedül Istenbe vetették megváltásuk minden reményét, mikor így kiáltott fel bennünk a Szent Lélek: ”Áldott legyen az Úr! Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene! Szela. Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, a ki megszabadít a haláltól" (Zsoltárok 68:20–21). Napjainkban pedig, ugyancsak hit által, tekintünk vissza a már megjelent Krisztusra, Aki elvette a világ bűneit. Hitünk reményét mi éppúgy Istenbe helyezzük, mint rég elaludt testvéreink. Mind az ószövetségi-, mind pedig az újszövetségi hívek okkal bíznak abban, hogy Isten hű az adott szavához, és minden ígéretét - mint ahogyan azt az Úr Jézus eljövetelében is láthattuk - maradéktalanul valóra váltja: ”Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!" (5.Mózes 32:4). Isten hűsége tehát az örök biztonságunk záloga.
English
Az ószövetségi híveknek vajon lehetett üdvbiztonságuk?
