Kérdés
A Biblia tanítja a vallásszabadságot?
Válasz
A mózesi törvény idején Izraelben teokrácia volt. A nép sikere vagy bukása attól függött, hogy milyen mértékben engedelmeskedtek Istennek. A vallásszabadság nem volt része az ószövetségi rendszernek, mivel Isten közvetlenül uralkodott Izrael felett. Persze az izraeli teokráciával nem az volt a cél, hogy modellként szolgáljon a világ többi részének. Azok a nemzetek, amelyek önjelölt módon akartak teokráciát megvalósítani, mint például a középkori Spanyolország, önkényuralmi rémálmokba torkolltak. Az inkvizíció vallási intoleranciája nem a valódi teokrácia terméke volt, hanem hataloméhes, bűnös embereké.
Az Újszövetségben világosabb képet kapunk a kormányzás Istentől elrendelt szerepéről. A Róma 13:3-4 körvonalazza a kormányzat feladatait, amelyek egész egyszerűen ebből állnak: megbüntetni a rosszat, megjutalmazni a jó tetteket, és igazságot szolgáltatni. Isten tehát bizonyos feladatokkal látta el a kormányzatot, de egy konkrét hitrendszer elfogadtatása nem tartozik közéjük.
Semmilyen ellentét nincs a bibliai alapelvek és a vallásszabadság polgári alapelve között. Ami azt illeti, csak a zsidó-keresztyén értékekben gyökerező kormányzatok engedélyeznek ilyen fajta szabadságot. Az iszlamista, hindu és buddhista kormányzatok nem engedélyezik a vallásszabadságot, ezért az olyan országok, mint Pakisztán, India és Tibet, mint egész, nem tolerálnak más vallásokat. Az ateista kormányzatok, mint például a volt Szovjetunió szintén ellenségesnek bizonyult a szabad vallásgyakorlattal szemben.
A vallásszabadság kérdése több szempontból is biblikus. Először, maga Isten ad „vallásszabadságot" az embereknek, és a Bibliában erre számos példát találunk. A Máté 19:16-23-ban egy gazdag fiatal vezető odajön Jézushoz. Rövid beszélgetés után az ifjú „szomorúan távozott", úgy döntvén, hogy nem követi Krisztust. A lényeg itt az, hogy Jézus hagyta elmenni. Isten nem „kényszeríti ki" a beléje vetett hitet. Felszólít a hitre, de soha nem kényszerít rá. A Máté 23:37-ben Jézus elmondja, hogy szeretné maga köré gyűjteni Jeruzsálem gyermekeit, de ők nem akarják. Ha Isten szabadságot ad az embernek arra, hogy elfogadja vagy elutasítsa Őt, akkor nekünk is azt kell tennünk.
Másodszor, a vallásszabadság tiszteletben tartja az ember istenképűségét (1Mózes 1:26). Az istenképűség egyik aspektusa az emberi akarat, azaz, az ember képes dönteni. Isten tiszteletben tartja a döntéseinket azáltal, hogy szabadon döntéseket hozhatunk a jövőnket illetően (1Mózes 13:8-12, Józsué 24:15), még akkor is, ha rossz döntéseket hozunk. Ismétlem, ha Isten megengedi, hogy döntsünk, akkor nekünk is hagynunk kell másoknak, hogy dönthessenek.
Harmadszor, a vallásszabadság elismeri, hogy a Szentlélek az, aki megváltoztatja a szíveket, nem a kormányzat (János 6:36). Egyedül Jézus képes üdvözíteni. Ha elvesszük a vallásszabadságot, azzal azt sugalljuk, hogy az emberi kormányzatnak, a maga bukott vezetőivel, hatalma van eldönteni, hogy melyik vallás a helyes. De Krisztus országa nem e világból való (János 18:36), és senki sem válik hívővé kormányrendelet révén. Isten kegyelme és a Krisztusba vetett hit által válhatunk hívővé (Efezus 2:8-9). Az, amit a kormányzat tesz vagy nem tesz, semmi köze sincs az újjászületéshez (János 1:12-13, 3:5-8).
Negyedszer, a vallásszabadság elismeri, hogy végső soron nem a vallás számít, hanem a kapcsolat. Isten nem az imádat külső megnyilvánulásaira vágyik, hanem egy személyes kapcsolatra a gyermekeivel (Máté 15:7-8). Nincs az a kormányzati hatalom, amely egy ilyen kapcsolatot kieszközölhet.
English
A Biblia tanítja a vallásszabadságot?
